A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 30. (Békéscsaba, 2007)

Deli Tamás: Adatok a Tiszántúl szárazföldi csigafaunájához I. Szatmár-Beregi-sík

Deli Tamás A Tisza egykori árterén hatalmas erdők zöldelltek. Eredetileg a folyókat kísérő puhafa {Salicetum triandrae és Salicetum albae-fragilis) és keményfa ligeterdők (Querco-Ulmetum) domináltak. Itt fejlődtek ki, mintegy a keményfaligetek folytatásaként az alföldi gyertyános-tölgyesek (Querco robori-Carpinaetum). Aljnövényzetében számos, az Északkeleti-Kárpátokból származó dealpin faj talált otthonra: Salix elegáns, Primula vulgaris, Leucojum vernum, Crocus heuffelianus, Euphorbia carpathica.

4 Leszakadt folyómedrek morotváiban találtak otthonra a különböző lápi vegetációk: égerlápok {Dryopteridi-Alnetum), fuzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereaé), valamint az alföldi viszonylatban egyedülálló hüvelyes-gyapjúsásos tőzegmohaláp {Eriophoro vaginati-Sphagnetum). Ez utóbbiban található hazánkban csak itt előforduló tőzegáfonya (Vaccinium oxy

coccus), ezenkívül előfordul még három tőzegmohafaj is {Sphagnum sp.), valamint a Drosera rotundifolia, a Comarom palustre, a Betula pubescens és a társulás karakterfaja, az Eriophorum vaginatum is. A környék általános vegetációjához képest meglehetősen eltérő növényzetet találunk a síkság kiemelkedésein („hegyein"). A Kaszonyi-hegy hazánkra eső részén a kitettségnek megfelelően több növényzeti asszociációt lehet elkülöníteni. A déli-délkeleti oldalak vegetációját a kontinentális típusú tölgyesek alkotják. Lombkorona szintjében elsősorban a Quercus petraeae ssp. dalechampii dominál, ugyanakkor hiányzik a cser {Quercus cerris). Vargáné Sipos Julianna

5 véleménye szerint a társulás cönológiai megítélésekor az erdőssztyepp fajokat kell elsősorban figyelembe venni, és a terület fokozott kontinentalitását hangsúlyozni. Az itt talált Mollusca-fajok elterjedésére is inkább a keleti erdőssztyepp jelleg a jellemző. A zonalitás oldaláról nézve, a termőhelyi viszonyok alapján (lösszel borított, vulkáni szigethegy déli oldala) nem valószínűsíthető, hogy itt egy zonális erdőtársulásról van szó. Sokkal valószínűbb a kárpátaljai hasonló tölgyesekkel való rokonság. A kőzetkibúvásos helyeken a Pulsatillo-festucetum rupicolae társulás a jellemző.

6 A Kaszonyi-hegy északkeleti-keleti lejtőin erős antropogén hatásra szinte teljesen homogén ezüsthársas erdők alakultak ki. Növényföldrajzi vonatkozásban igen érdekes elem az ezüsthárs {Tilia tomentosa), mely hazánk két tájegysége mentén jut be az országba. Egyrészt a dél-dunántúli illyr bükkösök, gyertyános-tölgyesek mentén, másrészt az Észak-Alföldön, ill. az ehhez csatlakozó hegylábi lejtőkön. Legészakibb előfordulási helyének a Munkácstól északra fekvő Szerecsenfalvát jelölik meg. Az Északkeleti-Kárpátok déli letörésein való megjelenése alapján (más növény- és állatfajokat is beleértve) a kutatók egy korridort feltételeznek, mely DélErdélytől az Erdélyi-szigethegységen keresztül egészen az Ungvár környéki dombságig tart. Az itteni állományában feltűnő a Fagetalia fajok nagy részaránya.

7 4 SOÓ 1964. 5 VARGÁNÉ 1990. 6 BARTHA-GENCSI 1991. 7. 7 BARTHA-GENCSI 1991. 7. 8