Grin Igor: Jafi meseországban. Lakatos János sarkadi cigány népmeséi (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 27. Békéscsaba, 2000)

Fogta a fegyvert, ment. Beérkezik az aranyerdőbe a folyón keresztül. Egy gyönyörű szíp fehír őz szaladt előtte. -Ó - aszongya -, ezt meglövöm! Megfogta a fegyvert, lássa, tele van golyóval. Húzni akarta a ravaszt. Megfordult az őz, aszonta: - Ne lőj, mer úgysem sül el a puskád! Akkor látta, hogy az a királyjány, aki lejött a csillagkastélybul, aki bearanyozta az ű ruháját, az vót. -Nem tudom - aszongya -, hogy mi járatban vagy, mer te mán jártál a kódus kunyhóban nálam! -Jártam! - aszongya. Ez az erdő mind az enyim lett, az aranyerdő, ezüsterdő, gyémánterdő. De ide figyelj! A nevedet se tudom! Azt se tudom, ki vagy? Csak azt sajnáltam meg az öreg mamánál, hogy te árva vagy. A szüléidet is elvesztetted. De hát, meglátogatlak estére, eriggy haza, mer öreganyád meghalt! Kibontakozott, felemelkedett, a fehír őzikébül tündérkirálynő lett, elszállt. A fiú letette a fegyvert, elkeseredett. -Mit csinájjak, magam vagyok abba a kis kéregkunyhóba. Mindegy, hazamegyek. Megfordult, de rosszkedvvel ment a fiú. A síp nála vót. - De nem fújok bele, nincs bajom! Hazament az öregasszonyho. A kunyhóban vót, hanyatt feküdt, a haja lecsüngött, meghalt. Nahát, nízte: -Szegíny öreganyám - aszongya. Megfogta, megcsókolta az ősz haját, hullt rá a könnye. Megfogta, kihozta a kéregkunyhóbul, kitette egy fa alá. - Valamire tenni kéne szegínyt. Elmék, hozok köveket, és arra teszem, hogy valami fíreg meg ne bántsa - aszongya - a holttestit. Hordott sok köveket. Nagyon sok köveket hordott mán estefele. Megásott egy sírt a kézivel. Á, nem bírta. Megyén, kotorász, hát a kunyhó mellett, ott az avarok közt, lelt egy ásót. Megásta vele a sírt. Kikövezte. Elment, hozott erdei mohát. Szípen kibélelte. Akkor az öregasszonyt megfogta, felvette a karjára, könnye hullt. Beletette. Vágott fát ki, az ásóval. Jó erős fát, a gallyát leverte, lerakta rá. És akkor 76