Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

lőtt, éppen olyan, mint drága, aranyos mesterem sok-sok képe. Azt hittem, hogy ő éppen olyan híres, mint azok. Csak csodáltam és úgy éreztem, hogy az elmúlt világban lehetett sok nagy festő, de az élők között egyedül ő számít: Szamossy mester! Folyton dolgoztam, s különböző tanulmányokat rajzoltam, amiből azt hittem, hogy később nagy hasznom lesz. Reggel öttől nyolcig történelmet, nyelvtant és mythologiát tanultam - mindenből csak egy keveset. Nyolc órától tizenkettőig természet után, vagy gipszfigurákat rajzoltam. Délután anatómiával foglalkoztam és estefelé tervezgettem. Az idő gyorsan múlott, nagyon gyorsan. Szamossy már befejezte munkáját a Wenckheim-palotában és útra készülődött. Elhatároztam, hogy vele maradok, akárhová megy is. - Miből fogsz megélni? - ^kérdezett a nagybácsi <

3i - Még nem tudom, de majd csak lesz valahogy!... Nemsokára azután Szamossy tényleg elutazott, én Gyulán maradtam és vártam az értesítést, hogy hová menjek utána." * Munkácsy sorsa eldőlt. A szerencse mellépártolt az árva asztalosinasnak: olyan irányítót adott neki, aki rábírta a rendszeres, kitartó munkára, s aki tanácsaival, bátorításával igyekezett beleoltani a felemelkedéshez szükséges akaratot. A véletlen elvezette a művészpályára, a többi már akarat és szerencse dolga volt. Mi lett volna Munkácsy val, ha betegsége Gerendáson vagy másutt folyik le? Ha nincs Fischer s főképp Szamossy? Utat tört volna akkor is a művésztehetség, vagy elkallódott volna ugyanúgy, mint száz meg száz parasztzseni, akik nem tudtak felemelkedni az ismeretlenség homályából, s lett belőlük pusztai faragóember vagy falusi ezermester? Munkácsy maga is érezte, s nemegyszer kijelentette, hogy élete szerencsés alakulása Gyulán dőlt el. Szeretett mestere iránti háláját pedig egész életében hangoztatta. Ez a hála ösztönözte írásra, amikor Szamossy szerepéről téves nézetek láttak napvilágot az újságokban, s válaszul megírt egy rövid életrajzot a Vasárnapi Újságban. Máskor Szamossy fiának útját egyengette a festészetben. Hálájának legszebb kifejezését azonban akkor adta, amikor dicsőségének tetőpontján állott. 1882-ben Magyarországon is bemutatták Krisztus Pilátus előtt című képét. A nagy eseményre az akkor már világhírű mester is hazajött. Az egész ország ünnepelte, egymást érték a fogadások. Február 20-án a Hungária Szálló nagytermében rendezett lakomán az ország vezetői köszöntötték. Munkácsy egy pillanatra megszakította a pohárköszöntők sorát: „ Uraim! - szólalt meg megindultan. - Legyen szabad most a szívnek is megadni a magajogát és hallatni a hála érzetének hangját. Van itt közöttünk egy férfiú, kinek én sokkal, nagyon sokkal tartozom. Midőn az asztalosság és a művészet között állottam, sorsom oly ember közelébe vetett, ki jobban ismert engem, mint én ismertem magamat. Ez Szamossy Elek úr! О biztatott, ő tanított a művészet ábécéjére. És itt egy őszinte vallomást kell tennem. Ismerem szerénységét; nem akarom megsérteni. De legyen szabad nyilvánosan megmondanom, hogy úgy szólván neki köszönhetem, ami vagyok. Az ő egészségére emelem poharamat. Sokáig éljen!" Minden szem Szamossy felé fordult. Az ősz mester válasza Munkácsyt igazolta; egyszerű szavak, telve szerénységgel: „ Uraim! Az öröm és kitüntetés e magasztos percében eszembe jut az egyszeri csikszéki gazda, ki elvitte Károlyfehérvárra fiát tanulni. Ott megmutatta neki a nagy püspöki Régi fordításban: „akadékoskodott nagybátyám". (A francia eredetiben nincs ilyen feszültség, csak egyszerűen „kérdezett" - „me demanda"

.) 86