Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

tett és elszomorított. A herber g gazdája észrevette zavaromat, s megígérte, hogy segítségemre lesz. Bevezetett a társaságba, ahol legelőször is egy régi törzsvendég fogott velem kezet, aki jóindulattal közeledett felém, sőt barátjának nevezett, aztán leültetett maga mellé egy asztalhoz, ahol ő kártyázott a többiekkel. Néhány perc múlva elmeséltem neki mindent, elejétől az öt forintig, s ettől kezdve a tizenötéves legény és az ötvenéves ember bizalmasak lettek. Őszintén szólva büszke voltam barátságára, s azt hittem, hogy most már biztosítva van jövőm, hiszen ez az ember vett pártfogásába! Ittunk, beszélgettünk és szórakoztunk, öreg barátom emellett szenvedélyesen keverte a kártyát. Egész melléje bújtam és osztás közben egyszerre csak ezt súgta a fülembe: - Nem adnád kölcsön egy pillanatra az öt forintot? - Nagyon szívesen - válaszoltam. Gondolkodás nélkül odaadtam neki, hiszen úgyis rettegtem állandóan, hogy még el találom veszíteni a zsebemből. Most legalább biztos helyen van - állapítottam meg magamban -, és nyugodtan aludni mentem, ő még tovább kártyázott a pénzemmel. Másnap, vasárnap reggel, ígéretéhez híven, új barátom egy műhelybe vezetett. Micsoda műhely volt!... sötét, piszkos odu, ahol a mester dolgozott a kis fiával. Mit csináljak? Jobb hiányában beszegődtem. ígérte, hogy ennem ad és szállást kapok nála. Arra már nem emlékszem, hogy mennyi bérben állapodtunk meg. Gondoltam, addig itt is maradok, míg valamelyik nagy műhelyben nem kapok állást, ahol aztán tovább tanulhatok. Másnap, hétfőn, munkába álltam. Barátom újra elkísért, s én leírhatatlanul szomorú lettem, mikor észrevettem, hogy ez az ember, akiben megbíztam, köszönés nélkül kiszökik egy ablakon és eltűnik az öt forintommal. A kis műhely bizony nyomorúságos volt, de elszántan láttam munkához, csak nagyon boldogtalan voltam." így kezdődött az önálló élet, s az életben kapott első tapasztalat után következett a második. „Az első hét elmúlt, s én vasárnap a városba mentem, hogy széjjelnézzek. Visszafelé sehogyse találtam haza, eltévedtem. Órákhosszat vándoroltam összevissza, de már nem lehettem messze a műhelytől, mert a gazdám kisfiával találkoztam. Boldogan üdvözöltem és megkérdeztem, hogy merre vezet az út hazafelé? A kis csirkefogó éppen az ellenkező irányba mutatott, s én újra sokáig kóboroltam, míg holtra fáradtan megérkeztem a műhelybe. Félig holtan estem össze, hiszen egész nap nem ettem semmit. A kölyök pedig kacagott, s a markába röhögött, hogy becsapott engem. Akkor eszméltem rá, hogy már legény vagyok, s neki rontottam az inasnak, aki pedig nagyobb és erősebb volt nálamnál. Kézzelfoghatólag akartam neki megmagyarázni, hogy milyen tisztelettel tartozik a feljebbvalójával' szemben. Sajnos, az erő legyőzte az igazságot - fejezi ki finom iróniával az eredményt Munkácsy -. Egész nap nem ettem semmit, egész héten nem kaptam fizetést, de most jó verést kaptam... az egész család nekem rontott: apa, anya és a fiú. Így léptem a világba." Ez volt hát Miska újabb tapasztalata a világról. Munkácsy szerint egy hétig maradt e nyomorúságos műhelyben. A családi perpatvar után ugyanis így folytatja önéletrajzát: „Gyorsan összeszedtem a cókmókomat és visszamentem a herbergbe. Azt hittem, hogy majd csak kapok másik állást." Erre joga is volt. Ha ugyanis a kijelölt mester nem felelt meg a legénynek, az otthagyhatta, s a másik mestert már maga választhatta meg. Nem kellett sokáig várnia. „Szerencsémre nagybátyám levelet írt egy aradi ügyvéd barátjának, akit megkért, hogy szerezzen nekem olyan helyet, ahol tovább tanulhatom a mesterségem. így kerültem abba a műhelybe, ahol két esztendőt töltöttem el." Zsilinszky feljegyzése szerint Albrechtnek békéscsabai sógora, Szekeres János ajánlotta be Miskát. Reök ismerte Szekerest, s úgy látszik, ezt az ismeretséget használta fel Miska „protezsá67