Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)
Öt óra volt. A borzas fejek rögtön előbújtak a pokróc alól. Tulajdonosaik ásítoznak, nyújtózkodnak, végre feltápászkodnak a földről. Ki-ki összeszedi az ágyneműjét, s beviszi a hálószobába, amelyről nemsokára még mesélni fogok." Említettük már, hogy a céhkönyvek bizonysága szerint Munkácsy 1855 januárjában került Lang György műhelyébe. Az udvaron alvó és tettvágytól fűtött első nap leírása nem illik a téli időpontba, hiszen mindez nyáron történt, s az első nap élményében nem tévedhetett Munkácsy. Erre alapoztuk azt a véleményünket, hogy Miska 1854 nyarán került - próbaidőre - Lang mesterhez, s 1855 januárjában írták be hivatalosan is inasnak. Ha 1855 januárjában állt be inasnak, mire a nyár bekövetkezett, ilyen élményt már aligha élhetett át, akkorra alaposan megcsappanhatott a munkavágya. Ezt a feltételezést Munkácsy is megerősíti néhány oldallal később a következő sorokban: „Hetek, hónapok múltak el, s minden nap szétfoszlott egy-egy álmom. Hol járt már az az éjszaka, melyre oly türelmetlenül vártam a hajnal hasadását..." Tehát néhány hónap múlva ez a türelmetlen tettrekészség már nem játszódhatott le. Aztán következett a napi robot, benne az asztalosság legunalmasabb munkája, a festéktörés. „A háziúr csak hét óra után vonult be közénk és szokása szerint csípőre tett kézzel, kidüllesztett hassal megállt a műhely közepén és méltósággal körülnézett a birodalmában. Meg volt elégedve a fa-szögekkel, de más munkát adott. Elvezetett a sötét sarokba, ahol egy asztal tetején négyszögletes márványtábla állott, a polcról leemelt egy papiros-zacskót s ami benne volt, elibém öntötte a márványlapra. Festékpor volt, szétszórta, olajat öntött hozzá és megmutatta, hogy hogyan kell festéket keverni. Aztán rám bízta, hogy folytassam. Eleinte nagyon tetszett az új szórakozás, pedig ez lett később legszomorúbb szenvedéseim egyike. Alig telt belé egy fél óra, tetőtől talpig zöldes színű lettem, a műhely nem kis gyönyörűségére. A festék mindenfelé folyton le akart csöpögni a márványról és legnagyobb rémületemre nem tudtam visszaterelni a középre. Egyre csak igyekeztem és pancsoltam a ragadós masszában, amely már untatott. Ehhez járult a legények rengeteg megbízatása, amit ugyan szívesen vállaltam, mert némi változatosságot jelentett. De a festéktörést folytatni kellett másnap is, sőt harmadnap is, minden reggel elölről kezdődött az egész. Nemsokára beletanultam, s már úgy együvé tudtam terelni a márványlap közepén az egész masszát, hogy nem csurgott le soha. De mind kevésbé és kevésbé tudtam magam türtőztetni amiatt, hogy egész nap a márványlap körül álldogáljak, s azt az utálatos pépet keverjem, edényekbe öntsem, mialatt a többiek vidáman gyalulnak és fűrészelnek. Néhány nap múlva már nem bírtam az ellenszenves, nehéz munkát, és könnyek törtek elő a szememből. A majszter hozzám jött és rám támadt, hogy mi bajom van: - Hát téged mi szomorított el? - Nem akarok több festéket törni - mondtam. - Micsoda? Te ostoba! Nem akarod tovább a festéket törni? Hát mit akarsz tulajdonképen? Azt hiszed, hogy ingyen tartalak el? Várj csak, majd szólok a nagybátyádnak! Újra nekiláttam hát a festéktörésnek, s most a feketére került a sor, jó sok fekete festékre! Néha-néha könynyeim is leperegtek az olajos tábla fölé, de csak forgattam megadással a sulykot, mint egykor Sámson a malomkövet. Mondanom sem kell ugy-e, hogy ezután már nem nyugtalanítottam koránkeléssel a társaimat!" A festéktörés sok keserű napot okozott még életében. „Mikor megláttam, hogy papírzacskókkal és az olajos bödönnel közeledik - elfogott a félelem, mert tudtam, hogy festéktörés következik. Sürgős mázolómunka volt, szigorú utasításokat adott - és Miskából megint Sámson lett, aki szünet nélkül forgatja a malomkövet. A festéktörést a lehető legunalmasabb és legostobább foglalkozásnak tartottam a világon. De mázolás közben még jobban szenvedtem." 44
