Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)

„Mihelyst sötétedni kezdett, lámpásokkal a kezünkben nekiindultunk az útnak, ezt az elöljáróság parancsolta meg, hogy lámpa nélkül nem szabad az utcára lépni. Egész különös képet mutatott a sok, táncoló kis lámpás, ahogy felvillantak a sötétségben. Úgy látszott, mintha maguktól mozognának, aki vitte őket, láthatatlan maradt." Ezután azt írja Munkácsy, hogy az első tél „minden emlékezetes esemény nélkül múlt el, még csak testvéreimről sem hallottam semmit". Majd mindössze a vízfesték történetét említi, meg három-négy sor általános összefoglalót életéről, amikor ismét a tél leírásába kezd, mintha közben egy év telt volna el minden különösebb esemény nélkül. Mindjárt az elején arról beszél, hogy bár tél volt, majd minden este a nagynéninél maradt. Munkácsy tehát két telet említ közvetlenül egymás után, s a másodikban fog bekövetkezni az az emlékezetes rablótámadás, amelybe nagynénje belehal. Tekintve, hogy szerintünk Munkácsy 1852 májusában került Békéscsabára, a rablótámadás pedig - mint később bizonyítjuk ugyanannak az évnek decemberében volt, így két tél nem telhetett el, s a leírt események 1852 májusa és decembere között történhettek. Az Emlékeim következő soraiban, a csabai esték leírásában Munkácsy a bukott szabadságharc utáni ország hangulatát adja vissza. Steineréknél összejöttek a szomszédok: „Dacára, hogy tél volt, majdnem minden estére a néninél maradtam. Ide eljárogattak a szomszédok és a város minden számottevő családja. Omasztra, az öreg házibarát sohasem hiányzott, s rendszerint már délután négy órakor beállított. Mikor mindnyájan együtt voltak, a politikáról folyt a szó, és azt is hallottam, hogy az ország szomorú sorsáról beszélgetnek. Ma már megértem, hogy mennyire szükséges volt ez a kölcsönös kibeszélés, ami a lelket tartotta a kis csoportban, akik sokat szenvedtek hazafias érzésük miatt a nagy elnyomatás alatt. Alig mertek hangosan beszélni az utcán, hiszen minden pillanatban elfogásokról hallottunk. Apró semmiségekért, egy szóért, megjegyzésért, vagy valamelyik hazafias vers szavalásáért üldözték az embereket. Aki pedig börtönbe került, az sokáig várhatott, míg ismét visszanyerte szabadságát! Emlékszem, hogy egy öreg tanítót azért csuktak be, mert Petőfinek valamelyik kézírását őrizgette... Ha azokra a téli estékre gondolok, még most is kísért, mint valami szellem, az elmúlt idő tompa, suttogó hangja, a sóhajtás és a sok panasz... Gyakran látom, ahogy összegyülekeznek barátaink, újságot olvasnak, vagy megbeszélik az eseményeket és én figyelek, mert már elértem azt a kort, amikor érezni lehet, ha nem is értünk meg mindent. Nagynéném, aki energikus, okos asszony volt, szintén részt vett a megbeszéléseken." Az utolsó sorok azt is bizonyítják, milyen mély emléket hagyott ez a kor Munkácsyban, milyen kitörölhetetlenül élt benne a téli esték hangulata. Hogy mennyire igaz ez a kép, szólaltassunk meg két kortársat a bizonyítására. Az egyik Fábry Károly csabai ügyvéd visszaemlékezése erre a korra. „Gyermekkoromból élénken emlékszem még reá, mikor disznótorban vagy más családi összejövetelen rá akartak gyújtani egy jó kurucnótárajó édesapám előbb kiment s körüljárta a házat, nem lappang-e ott valahol valami besúgó kém, vagy megbízhatatlan bestia... Az egész ország meg volt szállva... cseh beamter és idegen katonasággal... még otthon sem volt biztos az ember családja körében, mert nem tudhatta, hogy az ablak alatt nem kullog-e spicli." De ugyanígy ír a nép hangulatáról a csabai főszolgabíró is kötelező havi hangulatjelentésében: „...A nép átaljában, tót úgy mint magyar, vagyonosabb úgy mint szegény, értelmesebb s műveltebb osztályú és köznép, mindenütt csendes és türelmes ugyan: de ezen csendes lepel, ezen türelmes arc, a belső nyugalom hiányával vagyon. A nép általában aggódó és az elégedetlenség jelei, - melyek fájdalommal vegyítvek látszanak, tetteiben, magaviseletében, gondolatjaiban. A 24