A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Grin Igor: Egy sarkadi mesemondó

Egy sarkadi mesemondó Hát ettek, akik ettek. - Mesét akarunk hallani! Négy fillért kellett fizetni a petróleumba, mert a lámpa égett. - Na, én adok hat fillért! - Jól van, köszönöm, fiam! Te tennap se, tennap előtt se hoztad el a petróleum árát! Adott a következő 10 fillért. - Hozok egy pakli dohányt! Na, leült, azt kezdte: - Vót hetedhét országra... " Ez az adatsor arra is rávilágít, hogy a második világháború elótt a beköszönő tél egy-egy hosszú estéjén miként múlatták az idót a fiatalok, hogy Sarkadon többékevésbé folyamatosan volt közönsége a mesemondónak, s hogy a fiatalok igényelték az igazságosabb, szebb világ reményét felvillantó tündérmesét. Visszautalva Bálint Sándornak a népmese lenézettségéről vallott, fentebb idézett tapasztalatára, rá kell mutatnunk, hogy az adatközlőnk által vázolt körülmények éppen hogy a mese iránti folyamatos érdeklődést láttatják. Eszerint Sarkadon, a Lakatos János és elődei által szórakoztatott közösség tagjai szemében korántsem volt lenézett műfaj a népmese. Lakatos János mesemondói tudását tehát jól kamatoztatta az idénymunkákkal töltött napok estéin, pihenőiben, ráadásul - figyelembe véve, hogy e kor a népi epikum virágzásának egyáltalán nem kedvezett - kivételes lehetősége nyílott mesemondói tudása karbantartására, felfrissítésére is. Cigány munkatársai szívesen hallgatták újabb és újabb, a fülük hallatára szövődő, álomba ringató meséit. Visszatérve a kisközösség által biztosított mesemondói honorárium kérdéséhez, Jaffi díjazása - mindent összevetve - lényegesen meghaladta Cirucza vagy Koppó ilyen jellegű bevételeit, de abban elválaszthatatlanul összemosódott a mesemondásért kapott honorárium az idénymunka biztosításáért járó juttatással. Mindkettőt a munkavállalók fizették Lakatos Jánosnak. Minden bizonnyal a mesemondás is hozzájárult ahhoz, hogy szívesen, de legalább is vonakodás nélkül fizettek, ily módon szolid nyári jövedelemhez juttatva Jaffit. Lakatos János évtizednél régebbi, a békéscsabai múzeumhoz, annak munkatársaihoz fűződő kapcsolatát a régészethez való vonzódása határozta meg. Adatközlőnk jelenleg is tagja a Múzeumbaráti Kör régészeti szekciójának. Éppen ezért (bár Sarkadon, Dombegyházán, Mezőhegyesen és másutt, ahol brigádvezetőként és mesemondóként megfordult, sokan ismerhették erről az oldaláról) számunkra véletlenszerűen derült fény a szót jól forgató idős ember mesemondói kvalitásaira. Igen jellemzőnek tarthatjuk, hogy mesélni tudását firtató első kérdéseink egyikére határtalan önbizalommal Észak nagy mesemondójához, ANDERSEN-hez hasonlította magát: „Anderson, a mester fia annyi hozzám, mint a világon egy szem eső. Anderson csak úgy tanulgatott, én olyat tudok mondani, amit sajátilag szerkesztek, akit soha feldolgozni nem tudnak. Olyan mese, ami még nem volt papíron... " A nagy dán mesélő némiképp elferdített nevével induló, a sarkadi alkotó számára kedvező összehasonlítás nem feltétlenül jelenti az anderseni mesekincs lebecsülését, sokkal inkább mesemondónk önbecsülésének kifejezésére szolgál. Úgy hisszük, Jaffi mesemondói büszkesége annak felismerésén alapul, hogy az önállóan felfedezett 383