A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Békéscsaba, 2002)

Nagyné Martyin Emília: A magyarországi románok halottkultusza

A magyarországi románok halottkultusza letes motívumokból álló szimmetrikus, ismétlődő díszítménysorból áll. A geometrikus motívumok közé épített növényi ornamensek is mértanivá, jelzésszerűvé válnak a textílián. A vagdalással, szálirányban varrt szálszámolásos laposöltéssel, szálszorítással kialakított minta szépségét az adja, hogy a vagdalások elszegéseit kenderszállal, a laposöltéses díszeket pamutfonallal végzik, így a fehér szín és a kender természetes sárgás színének ritmikája adja a hímzés igazi szépségét. A geometrikus mintázatú hímzést egészíti ki a textília széle felé eső részen végigfutó kenderszállal végzett subrikolás, keskeny azsúrcsík, valamint a szegesként szereplő szintén geometrikus mintákból álló, tehát a textília egészével harmonizáló horgolt csipke. A méhkeréki halottas lepedők motívumai textíliánként különböznek, de fő sajátosságaikban azonosságot mutatnak. A kétegyházi halottas lepedők hasonló kompozíciójúak, szintén a geometrikus minták a jellemzőek, de a vagdalásos-laposöltéses technikát már a lyukhímzéssel kialakított motívumok egészítik ki, tehát a kétegyházi halottas lepedők esetében kerek formákból kialakított geometrikus mintázatról van szó. A textíliák azonosítása során terminológiai ellentmondásokba ütközünk, amelyek feltételezhetően a halottas lepedők funkcióváltozásával, illetőleg a hagyományos temetkezésből való kiszorulásával magyarázhatóak. Ugyanazt a textíliát lepedőnek, ágyterítónek, szemfedélnek illetőleg halottas lepedőnek egyaránt nevezik a román közösségekben. Ezzel a folyamattal párhuzamosan tulajdonképpen a textília szerkezete is megváltozott, már nemcsak a keskenyebb szélein díszítették dúsabb, illetve szerényebb mintázatokkal, hanem egyforma díszítménnyel látták el a textíliát a teljes kerületén. A későbbi időszakokban pedig, a halottas lepedők alapanyaga is a gyolcs lett a kendervászon helyett, amelyet szabadrajzú lyukhímzés díszítésekkel láttak már el. A halottal kapcsolatosan fennmaradt másik tárgyi emlékcsoportot az archív fényképek képezik. A fotográfia jellegzetes típusai között tartjuk számon a ravatalképeket. A halál megjelenítése, a koporsóban fekvő, felravatalozott halott megörökítése főként az 1950-es évektől figyelhető meg. A képek tanúsága szerint a nyitott koporsó köré gyülekezett család, hozzátartozók, barátok, ismerősök az elvárt normáknak megfelelő sorrendben, öltözetben, testtartással készülnek utolsó útjára kísérni a halottat. A szereplők térbeli elhelyezkedése, gesztusai, öltözete egyéni és közösségi jelentéstartalmakat hordoz, s ezek által a fényképek közelebb visznek a hagyományos paraszti jelrendszer megismeréséhez. Az elhunyt képi megörökítésének igénye mögött a halott jelenlétének kép általi meghosszabbítása húzódik meg. A halál motívuma a népköltészeti alkotásokban A temetés szertartásának elmaradhatatlan részei a halottsirató, valamint a halottbúcsúztató énekek. A román népköltészeti gyűjteményekben a halottsiratók és a búcsúénekek elnevezésére egyaránt a halottsirató („bocet") kifejezést alkalmazzák. Száva Tivadar, az első ismert magyarországi román halottbúcsúztató ének szerző, elnevezésében is különbséget tesz a kétféle népköltészeti alkotás között, a búcsúéneket a "halott éneke"-ként (hóra mortului) említve. A siratókat és a búcsúénekeket a halál ténye köti össze, funkciójukban és szerkezetükben azonban sok különbözőséget mutatnak. A halottsiratás a halál beálltakor azonnal elkezdődik. Az asszonyok a harang331