Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 19. Orosháza, 1995)

Elek László: Bakó József és az orosházi tanyavilág

mus. Parasztjai mégcsak véletlenül sem kérkednek nemzetfenntartó, hagyományvédő szerepükkel. Harcaikat kizárólag a puszta létért, saját fennmaradásukért - az élet Íratlan törvényének engedelmeskedve-vívják a nyomor és a kegyetlen, kérlelhetetlen természet ellen a gazdagodás igézetében és reményében. Bakó sohasem írt harci riadókat, politikai tézisverseket, mint Csizmadia Sándor. Azt sem várta, amit a „víg magvető, a pusztát taposó" fiatal Darvas, hogy tudniillik „kacagása ének lesz az új világok boldog emberének ajkán", ha „teremtő dalát a régi bús világ másnak adja át". Nem volt agitátor-költő. Dalaiban nincs kirobbanó indulat, nincs vezércikkszerű politikus hangvétel, nincs nyílt osztályharcosság. A szegénységbe belenőtt és beleszokott ember józanságával valós helyzetképek: a kisparaszti zsellérélet fájó emlékei kelnek életre és fogannak vallomásos versekké lantján. Csupa személyes tapasztalat és élmény, szépítés nélkül - közlő, kijelentő mondatokban. Szokatlan hangnem ez, mert a tanyai tanító, ha költői vénával rendelkezett, mint Simándi Béla a közeli Aranyadhalmán, óhatatlanul a politika felé sodródott. Nem tudott menekülni a paraszti világ gondjai elől. Iskolája szellemi központ — a folyamatos kapcsolattartás centruma; népművelési rendezvényeket, téli tanfolyamokat lebonyolító intézmény, könyvtára szabad művelődési bázis volt. О meg a tanyai családok „pennás embere", írnok és tanácsadó egy személyben. Lakása - amennyiben békében akart élni önmagával, már csak ezért sem lehetett hideg elefántcsonttorony. Amikor aztán végleg letelepült és teljesen feloldódott (otthonra lelt) a tanyán, kellő érzelmi-szemléleti azonosulással a reá bízott kis közösség mindenese: hiteles szószólója, érdekvédő harcosa, hagyomány védő krónikása, életének, életmódjának, szokásainak megörökítője, szisztematikus rendszerezője lett. Sokak szerint Bakó hamar megtalálta a közös hangot monori környezetével. Könnyen lehet, hiszen többnyire rokonlelkekre lelt itt. Őszinte és megbízható, adott szavukhoz ragaszkodó emberekre, kik rövid idő alatt benne is hasonló személyiségjegyeket: emberséget és egyenességet, meleg segítő szívet és természetes közvetlenséget ismertek fel. Tudták, megbízhatnak benne; szája „nem ereszt bohó pillangókat". Állja a szavát; együtt érez velük és felelősséggel viseltetik sorsuk iránt, mint akinek a lelkét az élettel vívott ádáz harc formálta sziklakeménynyé. Az itt és most tudatával a jelenben élő költőként a való világ mozgástörvényeinek ismeretében értelmezi a jelenségeket, s a legszigorúbb realizmussal, túlzás nélkül, kérlelhetetlen valóságigénnyel fogalmazza meg élményeit. Nem a kompromisszumkereső, aktív író-politikusok eszével és indulatával, nem is az élesen fogalmazó zsurnaliszta szenvedélyével, hanem a külső cicomát kerülő költő szívével, aki az élet „nyomortavából" sokkal többet merített, mintsem hogy túlozza a paraszti nyomorúságot. Ezért képes az egyediben, az esetlegesben az általánosat láttatni és kifejezni. Ezért van az, hogy bár látszólag 298