Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

„A mi éjszakáink azonban sohasem lettek hosszabbak, mert télen, nyáron öt órakor keltünk; Ancsa nem kegyelmezett és nem engedett egy percet sem. A »Chlapci horka« minden reggel kíméletlenül felharsant, mint az ítélő bíró szava. Milyen nehezen ugrottam ki a jó - majdnem azt mondtam: a jó »ágyból« -, mert nagyon szerettem ezt a kemény deszkára vetett, gömbölyű szalmazsákot, amelyen kettesével feküdtünk. Nyolcan-kilencen aludtunk a két méter széles és négy méter hosszú hálókamrában, aszerint, hogy hány legényt tartott a majszter úr. A legényeken és inasokon kívül a szűk ketrecnek volt még egy állandó lakója, aki csak nagyon ritkán hagyta el az ágyat, hogy öreg kutya módjára a napon sütkérezzék. A majszter apjára gondolok, szegény, öreg ember, valamikor cipész volt, s az idő, meg a betegség tehetetlenné, munkaképtelenné nyomorította. Az ágyban köpködött és köhécselt éjjel-nappal, úgy nézett ki körülötte, mint valami mocsár, s mikor felkeltünk, állandóan kerülgetni kellett, hogy bele ne lépjünk valamibe. Mégis jó dolog volt az a pipa! Ha jól meggondolom, nagyon sajnálom, hogy nem szeretek dohányozni. Mert ha már minden földi öröm búcsút vett tőlünk és a szív kihűlt, mint az öreg, használt urna, amely a hamu melegét sem tartja és már az emlék is mind elszállott és minden vágyakozás kihalt, ha az ember azt érzi, hogy elhagyatott, mint a vén lump a kocsmasarokban, ha minden érzés elmúlt és a saját nyomorúságunk sem gyötör, - a pipás embernek megmaradt egyetlen vigasztalása, a hű barátnő, aki nem hidegül el az utolsó pillanatban sem: a pipa! A boldogtalan öregnek is ez volt egyetlen szórakozása. Isten bocsássa meg neki, nemcsak nappal, de egész éjszaka is pipázott. Látom reszkető, szikkadt kezét, ahogy szorongatja a rövidszárú pipát és szívja még akkor is, mikor már rég kialudt: olyan volt, mint a csecsemő, akit holt anyja emlőjétől sem lehet elszakítani. Csupán olyankor panaszkodott keservesen, zokogásba fulladó hangon, mikor nem kapott dohányt. Egyszer egy cseléd - szokás szerint - bevitte neki az ebédet az ágyba. A tálcán, a leveses tányér mellett, egy másik tányérban, vágott parasztdohány volt, majdnem úgy nézett ki, mint a nudlis-tészta. Evés után az öreg meg akarta tömni a pipáját és keservesen panaszkodott, hogy nincs dohánya. - Apóka, hiszen hoztam be dohányt - mondta neki a lány. - Hová tette?... Össze-vissza keresgéltek, de a tányéron alig maradt egy-két morzsa a dohányból. Apóka bizony tényleg nudlinak nézte a dohányt és jóízűen megette; csak éppen száraznak találta egy kicsit. " Megfigyelhettük, hogy Munkácsy önéletrajzának nem egy részletéből kiérezhető a festő látásmódja. Szinte érezzük, hogy akkor is fest, amikor emlékeit írja le. Gyermekkori élményei sokáig elkísérték, s jó néhány képének lettek ihletői. Nos, ebből a nyomortanyából, ebből a dickensi világból, tizenöt év múlva világhírű festmény lesz: az Ásító inas. 63