Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

1855 vagy 1856 teléhez fűződik Munkácsy asztalosságának egyik legszomorúbb emléke, a temetőkert festése. " • • • e

gy kegyetlen téli napon - nem is tudom már hány fok hidegben - a csabai temetőben sírkerítést kellett festenem. Fagyott, havazott és hideg szél fújdogált körülöttem. Egy lélek se mozdult ki a házból, üres és elhagyott volt a téli táj. A nagy, fehér mezőn apró keresztek szóródtak el, jobbra és balra hajladoztak az egyszerű sírjelek, amelyek az elmúlást hirdették. Néhány jobban gondozott sír az emberi kegyeletre emlékeztetett, néhány kőemlék a sírontúli egyenlőtlenség ellen tiltakozott. A szomorúfűz panaszosan lehajló ága a sírok fölé borult, majdnem nyögve a súlyos hótakaró alatt, amelyből a kóbor varjak szárny csattogása leleszórt egy keveset. A temető közepén nagy feszület állott, mintha Krisztus kiterjesztett karjai az emberiséget oltalmaznák, vagy vigasztalni akarnák a nyomorúságban - de hasztalanul!... Elszorult a szívem. Szinte reszkettem a hidegtől és a félelemtől. Olyan elhagyatottan éreztem magam, mintha én lennék az utolsó, aki életben van a kihalt világon. De a munka sürgetett, az ecset már kiesett a kezemből és a hóból kellett kikaparnom. Szomorúan bámultam a zöldremázolt rácsos-kerítést, amely itt-ott élesen ki virított a nagy fehérségből. Mindenki tudja, hogy milyen rettenetes érzés ez a halotti csend, milyen borzasztó nyomással nehezedik az emberre, s a legcsekélyebb zaj, ahelyett, hogy megnyugtatna, még jobban elrémít. A félelem egyre nőtt, növekedett. Léptek ropogását hallottam a hóban, ijedten néztem hátra, hát a sírásó jött felém. Egy pillantást vetett a munkámra és megszólalt: - Jó nehéz munkába fogtál, öcsém. Gyere be hozzám egy kicsit melegedni... Örömmel szedtem össze festékes bögréimet és boldogan mentem vele. Kis kunyhóban lakott, kétszáz lépésnyire a síroktól. Leírhatatlanul jól esett az a barátságos meleg, amely a nyomorúságos viskóban fogadott. - Ki tudja boldog-e ez az ember? - gondoltam magamban. Mindenesetre irigylésre méltó, hiszen kényelmes otthona van. Az arcom és az ujjam már félig megfagyott, mintha újra éledtem volna a barátságos szegénységben. Annyi gyereke volt, mint a rosta lika, a bölcsőben aludtak, a mestergerendán lógtak és az asztaltetején, a padon, a földön, mindenfelé, ahová csak néztem: gyerek, gyerek, gyerek... A boglyas kemence olyan nagy volt, mint a fél szoba és a padkán bundás kutya szunnyadt. Ásók és lapátok voltak a sarokba támasztva. Minden, minden nagyon tetszett, s nem tudtam rászánni magam, hogy elmenjek. Az asszony kérdezgetni kezdett, s nagyon meg volt lepve, mikor elmondtam neki, hogy Reökék és Steinerék rokona vagyok... Az asztalfiókból elővett egy nagy kést, s egy jó karaj friss kenyeret szegett belőle, ami éppen most sült ki a kemencében. Most már értettem, hogy a kenyérsütés miatt van ilyen meleg a szobában, s megfájdult belé a fejem. Megettem a kenyeret, megköszöntem és elbúcsúztam a derék emberektől. Ahogy elmen64