Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

- No iszen, nemsokára megcsömörlesz majd a felkeléstől!... Újra elaludt, én meg szótlanul vártam a felkelő napot, amely végre is felragyogott. Alig virradt, nem nyugodtam tovább, nemsokára talpon voltam és csodálkozva néztem, hogy a többiek, a világosság dacára, milyen jóízűen alszanak. Végre, nagy sokára, előkászálódott a szolgáló és hangosan elordította: - Chlapci horka!... Ez a két tót szó híven megmaradt az emlékezetemben. Annyit jelent: -Fiúk, felkelni!... Öt óra volt. A borzas fejek rögtön előbújtak a pokróc alól. Tulajdonosaik ásítoznak, nyújtózkodnak, végre feltápászkodnak a földről. Ki-ki összeszedi ágyneműjét, s beviszi a hálószobába, amelyről nemsokára még mesélni fogok." Említettük már, hogy a céhkönyvek bizonysága szerint Munkácsy 1855 januárjában került Lang-hoz. Az udvaron alvó s tettvágytól fűtött első nap leírása nem illik ebbe az időpontba. S mire ez az esemény lejátszódhatott volna - 1855 nyarán -, alaposan megcsappanhatott munka vágya. Aztán következett a napi robot, közte az asztalosság legunalmasabb munkája, a festéktörés. „A háziúr csak hét óra után vonult be közénk és szokása szerint csípőre tett kézzel, kidüllesztett hassal megállt a műhely közepén és méltósággal körülnézett a birodalmában. Meg volt elégedve a fa-szögekkel, de más munkát adott. Elvezetett a sötét sarokba, ahol egy asztal tetején négyszögletes márványtábla állott, a polcról leemelt egy papiros-zacskót s ami benne volt, elibém öntötte a márványlapra. Festékpor volt, szétszórta, olajat öntött hozzá és megmutatta, hogy hogyan kell festéket keverni. Aztán rám bízta, hogy folytassam. Eleinte nagyon tetszett az új szórakozás, pedig ez lett később legszomorúbb szenvedéseim egyike. Alig telt belé egy fél óra, tetőtől talpig zöldes színű lettem, a műhely nem kis gyönyörűségére. A festék mindenfelé folyton le akart csöpögni a márványról és legnagyobb rémületemre nem tudtam visszaterelni a középre. Egyre csak igyekeztem és pancsoltam a ragadós masszában, amely már untatott. Ehhez járult a legények megbízatása, amit ugyan szívesen vállaltam, mert némi változatosságot jelentett. De a festéktörést folytatni kellett másnap is, sőt harmadnap is, minden reggel elölről kezdődött az egész. Nemsokára beletanultam, s már úgy együvé tudtam terelni a márványlap közepén az egész masszát, hogy nem csurgott le soha. De mind kevésbé és kevésbé tudtam magam türtőztetni amiatt, hogy egész nap a márványlap körül álldogáljak, s azt az utálatos pépet keverjem, edényekbe öntsem, mialatt a többiek vidáman gyalulnak és fűrészelnek. Néhány nap múlva már nem bírtam az ellenszenves nehéz munkát, és könnyek törtek elő a szememből. A majszter hozzám jött és rám támadt, hogy mi bajom van: - Hát téged mi szomorított el? - Nem akarok több festéket törni - mondtam. - Micsoda? Te ostoba! Nem akarod tovább a festéket törni? Hát mit akarsz 57