Czeglédy Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 17. Békéscsaba, 1994)

tulajdonképpen? Azt hiszed, hogy ingyen tartalak el? Várj csak, majd szólok a nagybátyádnak! Újra nekiálltam hát a festékrörésnek, s most a feketére került a sor, jó sok fekete festékre! Néha-néha könnyeim is leperegtek az olajos tábla fölé, de csak forgattam megadással a sulykot, mint egykor Sámson a malomkövet. Mondanom sem kell ugy-e, hogy ezután már nem nyugtalanítottam koránkeléssel a társaimat!" A festéktörés sok keserű napot okozott még életében. „Mikor megláttam, hogy papírzacskókkal és az olajos bödönnel közeledik -elfő gott a félelem, mert tudtam, hogy festéktörés következik. Sürgős mázolómunka volt, szigorú utasításokat adott - és Miskából megint Sámson lett, aki szünet nélkül forgatja a malomkövet. A festéktörést a lehető legunalmasabb foglalkozásnak tartottam a világon." Természetesen más munkája is akadt a fiatal inasnak. „Enyvet olvasztottam és ehhez hasonlókat végeztettek velem, s minden változatosságnak végtelenül megörültem. Egy napon az öreg János abban a megtiszteltetésben részesített, hogy megkért, fogjam meg a fűrész másik végét, aztán együtt fűrészeltünk le asztalláb nagyságú darabokat. Ezt a tisztséget mindig irigyeltem a többi inasoktól, akiket János felszólított és most boldognak éreztem magam. Csakhogy még kicsi voltam és gyenge, nem valami jól ment a munka, s minden pillanatban attól féltem, hogy le kell köszönnöm e tisztségről. Szerencsére az öreg jóindulatú volt és türelmes és nemsokára meg is tanultam a dolgot. Később aztán szabadkezet kaptam a műhelyben, gyalultam, fűrészeltem, három hónap múlva pedig egyes-egyedül elkészítettem egy asztalt. Ami a formát és a minőséget illeti, nem volt éppen mestermunka - hiszen ez természetes is - de mégis asztal volt, négy lábon álló, fiókos, tetejes asztal. Nagyon büszke voltam a munkámra és eldicsekedtem vele Vidovszkiéknak. " így teltek a hétköznapok. A mostoha körülmények megtanították, hogy apró dolgoknak is örülni tudjon: „.. .nem sok kellett hozzá, hogy én se legyek mindig elkeseredve. Elég volt ehhez, hogy a majszterné nagyobb fazékban küldjön ebédet, s már valósággal boldog voltam. Szombat este például rendszerint nudlistésztát kaptam, amit én - hacsak nem volt egészen elrontva - nagyon szerettem. A nudlis-tészta miatt aztán egész héten át türelmetlenül vártam a szombatot, pedig az nagy kellemetlenséget hozott magával: a műhelyt kellett rendbehozni, jól kitakarítani, felmosni, késő este lett, mire ágyba kerültünk. Másnap, vasárnap, aztán kipihenhettük magunkat." Vasárnapja - úgy látszik - szabad volt. Vidovszkyné azzal búcsúzott tőle, hogy a vasárnapokat azért ezután is náluk töltse. Munkácsy évtizedek múlva is meghatottan ír a Vidovszky-házról s Vidovszkyné szerető gondoskodásáról: „Isten áldja meg a jóságát. Mennyi örömöt és vigaszt jelentett nekem az ő szívbéli szeretete!... Milyen barátságos ház volt az... Vasárnap az uradalmi tisztek- így 58