Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Laurinyeczné Sinkó Rozália: Hagyományos népi lakáskultúra Dobozon

felől hiányos, ill. lebontott padka, és természetesen idősebb adatközlők elbeszélései tanúskodnak. A szoba közel egyötödét kitöltő, padkával szegélyezett boglyakemencét, búbos kemencét télen minden reggel náddal, kóróizikkel fűtötték, ez a konyhai munka is főleg az asszonyokra hárult. A kemencéket helybeli mesteremberek, specialisták építették, ám olykor a gazda maga is hozzálátott egy kis segítséggel. A Körös-parton „fecskeszaros", sárga, agyagos földet szedtek, jó keményre kidolgozták, „nehéz sárrá" gyúrták, megsózták, hogy nyirkos maradjon, ne száradjon ki könnyen. A nehéz sárral „megrakták" a kemence alját. Körben, körülbelül egymástól tíz centiméteres távolságra kender-, kóró-, vagy vesszőszálakat szúrtak az alapba, közéjük csukákat', szalmás sárgöngyölegeket csapkodtak, alaposan megtotonyáztak, megveregették, hogy erősen álljanak, összetapadjanak, végül az építményt mindkét oldalról betapasztották sárral. A kemence tetejére sűrűn vesszőkötegeket — illetve a váz egyéb anyagát — fektettek. Az új kemencét két napig fával fűtötték, óvatosan, lassú tűzzel szikkasztották. Ügyeltek: a sár meg ne lágyuljon, ne repedezzenek, „össze ne ugorjanak" a falak. A kemenceajtó, az előte formáját vastagon rátapasztották a falra, mikor megszáradt, ásóval „kinyesték", kivágták, s a kemence szája elé tették. Az első világháború után jelentek meg egyre nagyobb számban a búbos kemencék mellett a hazai cserépből vagy idomtéglából rakott hasáb alakú ún. sifonkemencék. Nem csak alakjuk, festésük, díszítésük is a szobai sifonokat, szekrényeket utánozta, olykor még a fiókok helyét is bejelölték. Ma még több helyen találkozhatunk tükör vagy tükrös kemencékkel, szélein kb. 10—15 cm széles, egy cm vastagság^ perem, ún. prém emelkedett, középen tükröt mintázó mélyedést hagytak, felül köríves, alul és oldalain egyenes vonalakkal. Legtöbb caládnál az utca felőli szoba, a nagyház, nagyszoba volt a lakótér, a mindennapi munka színtere, itt tartózkodtak hosszabb ideig. Főként télen kívánkoztak a füstös, hideg, huzatos pitvarból a védettebb, melegebb helyiségbe. A nagyházban látták el a kötött heti munkarend és szigorú munkamegosztás előírta tennivalókat. Módosabbaknál a nagyház töltötte be a tiszta szoba szerepét. Akkor is nagyobb figyelmet fordítottak az ünnepibb, „cifrább" berendezésre, ha eladó sorba került a lány. A tiszta szobába vezették a megtisztelt, tekintélyesebb vendégekét, itt vetettek ágyat hat hétre a gyermekágyas anyának. A vagyoni helyzettől függetlenül számos példa akadt arra is, hogy a hátulsó kisszobát, kisházat alakították ki reprezentatív, vendégfogadó célokra, s a tágasabb, világosabb nagyházban folyt a munka és itt volt a hálóhely is. Idősebb adatközlőink elbeszéléseiből kiderült, hogy szüleik, nagyszüleik szobáiban századunk első évtizedeiben csaknem egyöntetűen a sarkos, diagonális elrendezési mód érvényesült. Ez a régebbi típusú térbeosztás szinte egész Kárpát-medencétjellemezte. Dobozon idősebb emberek otthonában még megfigyelhető a sarkos vagy párhuzamos szobabelső. Az újabb keletű, polgári, centrális 413