Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Povázsay László: Adatok Doboz és környéke erdőhasználatához

volt. Ha puskáját otthonról vitte ki, s nem éjjel, úgy vagy a kabátja alatt vitte ki, kettéfűrészelt aggyal, vállán valamilyen szerszámot vive, vagy a puska sétabotnak volt álcázva, a bot szárában elrejtve a cső — a bot vége parafával bedugva — s fogantyújában az elsütőszerkezettel. Ők voltak az ún. lesipuskások, kik alkonyatkor az erdőben nyúlra, fácánra vadásztak, korán este a közvetlenül felgalyazó fácánra lestek, amikor a fácán sem elég figyelmes, mert társaival van elfoglalva. Ilyenkor az őrszemélyzet is már hazament, illetve még nem állt őrszolgálatban. Az éjszakai fegyveres orvvadászatnál — leginkább borongós időben, szitáló esőben — az orvvadász egy-egy helyen 3-4 lövést adott le, majd 100-200 m-rel arrébb menve megismételte ugyanezt s nemsokára el is hagyta a terepet, lehetőleg nem a település felé menve, hogy az esetleg lesben álló erdőőrt elkerülje. Mire az őrszemélyzet a tett színhelyére ért, hűlt helye volt az orvvadásznak. Olyan eset is előfordult, hogy az orvvadász puskájának csövére foszforeszkáló anyagot kent, hogy a sötétben a fán levő vadat jobban láthassa. Egy-két esetben megtörtént, hogy hosszú rúdra helyezett ún. hernyózó ollót használt az orvvadász — az eredeti ollóját megnyújtotta —, s korán reggel a levágott fácánfejek tanúskodtak, hogy megint megdézsmálták a vadállományt. Az orvvadászok nagyobbik része a hangtalan csapóvasat, hurkot s borítóhálót használta vadfogáshoz. A hurkot erdőszéleken, vadváltókon, átkelőhelyeken — szénakazal, vadetető —, erdei tisztások szélén használták. Ezeket naponta ellenőrizték, nehogy a megfogott vadat esetleg más vigye el vagy megromoljon. Ha az erdőőr hurkot fedezett fel, ő is igyekezett túljárni a hurkoló eszén. Egyik módja volt a lefülelésnek, hogy a hurok közelében nyúl-vagy őzsírást imitált, ezzel a közelben tartózkodó hurkoló sietett a letett hurokhoz, amivel elárulta magát. Ha az illető nagyon szegény, nagycsaládos volt, megúszta dorgálással, ki ígéretet tett, hogy többet nem fog megismétlődni az eset. Különben sem volt bizonyíték. Másik módja a rajtakapásnak még ötletesebb volt. A megtalált hurokba lelőtt fácánt vagy nyulat tett az erdőőr, s úgy várta a hurkolót. Amikor az kivette a vadat, már nem tagadhatott. A hurokba „fogott" vadat megkapta a falu orvosa, jegyzője, plébánosa, ki legközelebb szóvá tette az erdésznek, hogy a hurokban fogott nyúlban bizony egy marék sörét volt. Az őz fogására ún. csapóhurkot használtak az orvvadászok. Ennek működése a lehajlott fiatal fák rugalmasságán alapult. A lehajlított fa vezérágát egy földbe vert kis karóhoz kötötték s ráerősítették a kellő átmérőre rögzített hurkot. A hurokba került vad, szabadulást remélve ugrált, ezáltal kirántotta a cöveket a földből, s a felcsapódó fa magával emelte a levegőbe a megfogott vadat.

22 A csapó vasat — tányérvasat — nyúlra, őzre vetettek meg, szintén a vad váltójára, gyakran vadföldek közelében, hol sűrűn megfordult a vad. A csapdát levéllel, gazzal álcázták, s dróttal fához rögzítették. Télen az uradalom vérfelfrissítés céljára borítóládákkal, kasokkal is fogta az élő fácánt. Ilyenkor az ügyes orvvadász sokszor megelőzte az erdőőrt, s 2—3 db-ot is hazavitt egy-egy reggel. Utána újra megvetette a csapóládát, hogy csalafintasága ki ne derüljön. 353