Dobozi tanulmányok (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 14. Békéscsaba, 1989)

Povázsay László: Adatok Doboz és környéke erdőhasználatához

Sok ismert erdőőrcsalád közül legismertebb a Szatmáriaké volt, kik már a XIX. század első évtizedében Hücke József erdöbíró beosztottjai voltak. 150 év alatt tíz Szatmári volt a dobozi erdők erdőőre és összes szolgálati idejük 175 évet tett ki. De még sokan mások is több évtizedet töltöttek el erdei szolgálatban, kikből néhányukat érdemes felsorolni. Dávid István 1828—1843, Szabó Mihály 1805 —1825, id. Kovács István 1812—1835, ifj. Kovács István 1835—1867, Vas János 1825—1840, Kovács Sándor 1866—1887, Oláh Ferenc 1877—1906, Pataj János 1890—1911, Varga István 1922—1942, Komlósi László 1920—1944, Gergely Ferenc 1910—1940, Györké Gyula 1922—1940, s az utolsó Szatmáriak, Szatmári Gábor és András 1939—1944.

21 Orvvadászok, vadorzók Honfoglaló őseink szükségletük szerint, bármikor és bárhol vadászhattak. A vad uratlan jószág, „res nullius" volt. A XI. századtól azonban, amikor a király hű, s a harctéren kitűnt emberei adományként birtokokat, s ezzel együtt a halászati és vadászati jogokat is megkapták, ez kiváltotta a magyarság tagozódását. A vadászati jog első korlátozása I. Lászlótól ered, ki vasárnap és egyházi ünnepeken megtiltotta a vadászatokat. Akit tettenértek, illetve, aki megszegte ezen rendeletet, lovától, kutyájától megfosztották. Később, amikor a magyar nép zöme jobbágysorsra jutott, még tovább romlott a helyzet. II. Ulászló 1504-ben kiadott V. dekrétuma kimondja, hogy „... mostantól fogva jövőre, az ország jobbágyai és parasztjai közül senki ne merjen bármi módon, vagy bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra, vadkanokra vadászni, valamint fácánokra, császárfajdokra madarászni..." De hiába hozták a rendeletek és tilalmak százait, az ember, különösen a szegényember évszázadokon át következetesen megszegte azokat. Doboz község erdőségek közé volt ékelve, így a lakosság élete szorosan kötődött az erdőhöz. Az erdőből hordták a fát, gombát szedtek az erdőben s ugyancsak ismerték az erdők vadjainak az életét is. Az állatnyomokból olvasni tudtak, ismerték a vadváltókat, ivóhelyeket, a madarak fészkeit, odúit. Ezen ismeretek alapján és birtokában fegyverrel, csapdával, hurokkal ejtették el az erdő vadját. A lerakott fogóeszköz messze esett gyalogjáró ösvényektől, így ezen célra a távoli erdőkben levő váltókat, eldugott, bozótos helyeket választottak ki. A vad megszerzésénél és elejtésénél a leleményesség párosult az elszántsággal, amiből következik, hogy hivatalos személynek különösen fegyver nélkül nem volt tanácsos ilyen személlyel találkozni a határban. A puskával rendelkező orvvadásznak a legtöbb esetben az erdőben volt elrejtve a fegyvere — számolva a házkutatásokra — s ez a rejtekhely odvas fa — magasan az odúba szegre akasztva — régi farakásban, régi erdei szénakazalban, fahíd szerkezete alatt stb. 352