Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

miként a makói Szatmáry Dániel vagy a kiváló jellemszínész, az ágyúja mellett elesett tűzmester: Komáromy Samu. Vérükkel igazolták, milyen mélyen érezték át a szabadság lánglelkű apostolának: Petöfinck az intelmét: De amit színpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem tesszük azt, Ami föladatunk; Akkor gyalázat ránk, Színészek nem vagyunk. Nem sikerült tisztáznunk, hogy a vidékünket járó szegényebb csoportok közül sikerült-e valamelyiknek átvészelnie — ha kisebb-nagyobb zökkenőkkel is — a „vihart". Nem valószínű, pedig mind a hátország lakossága, mind a katonai táborok népe szívesen fogadta volna, mondjuk így: igényelte volna a bátorító-vigasztaló szót és a felemelő emberi példákat. * Világos és Arad után viszonylag gyorsan talpra állottak a színtársulatok. A Hont Ferenc szerkesztésében megjelent Magyar színháztörténet szerint hamarosan „körülbelül húsz-huszonöt vándortársulat játszott országszerte. Ezek közül négy-öt felelősségérzéstől áthatott igazgató rendesen fizetett; komoly művészi teljesítményt nyújtó együttese volt, nemegyszer jó operai tagokkal, felszerelve kottatárral, könyvtárral. Más igazgatók kis, tíz-tizenkét személyes színészcsapattal járták az Alföld, a Dunántúl és Erdély mezővárosait". A nálunk megforduló társaságok ez utóbbiak közé tartoztak. Nem is hisszük nagyon, hogy az adott lehetőségek és körülmények között tudtak némi ünnepi hangulatot és lelkesedést kelteni. A hatalom ugyanis „a teremtő lelkek által keltett szomjúság forrását" könyörtelen eszközökkel igyekezett betömni és elapasztani. Ennélfogva a mély fájdalmából lassan ocsúdó és a polgári fejlődés útjára nehézkesen rátaláló Békés megyében — ahol különben sem volt erős gyökere és kellő becsülete a színháznak — aligha szaporodott „oltárainak tisztító lángjától... a szent tűzimádók serege", hiszen nem melegíthette fel szívüket túlságosan sem a színpadra engedett művek érzelmi hőfoka, sem az együttesek művészi teljesítménye. Örök rejtély marad: a közönség egykedvű közömbössége ölte-e meg 1853-ban Orosházán Szegedy Sándor társulatát, esetleg annak színtelen, élettelen játéka, alacsony művészi színvonala, netán a kor kilátástalan szürkesége vetett véget neki. A színpad ugyanis mindig a máé, a jelené. Rá van kényszerülve, hogy állandóan aktuális témákat feszegessen. Ha nem ezt teszi, vagy ha ezt nem teheti, úgy automatikusan megszakad a kapcsolata azzal a közönséggel, amely izgató kérdéseire, égető gondjaira keres feleletet és vár értelmes, okos választ, tanácsot tőle. 29