Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

A Világost követő parancsuralom jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a már több évtizedes, de^ csak ritka alkalmi előadásokra támaszkodó kapcsolat ne erősödhessen fel. Éberen őrködött azon, mit játszhatnak a társulatok. A nagy sikerű hazafias darabokat — ne zavarják a síri nyugalmat — {Bánk bán, II. Rákóczi Ferenc fogsága, Don Carlos, Egmont stb.) egyenesen letiltotta a színpadról, másokat súlyos, nemegyszer értelemzavaró törlésekkel engedett csak a közönség elé. A járási főszolgabírók hivatalos kötelességévé tette az előadni szándékolt darabok mondanivalójának a felülvizsgálását. (Az első rendelkezések a társulatok teljes könyvtári állományának a tüzetes átfésülését is megkívánták.) Volt, hogy őket is szemmel tartatta és ellenőriztette egy-egy lojális érzelmű néző útján a bizalmatlan hatalom. A szellemidéző asztaltáncoltatás és búfelejtető sírvavigadás légkörében, amikor a Bach-világ komikuma „apró adomákban" sziporkázott szét, eltűntek az élesen politizáló, nehéz veretű tragédiák, „szüneteltek" a retorikus hangú, vezércikk-ízű történeti drámák — „a múlt nagyságának emlegetése sértette az uralkodóházat". A társadalmi drámák, színművek sem sugallhatták a roskadozó feudalizmus szükségszerű és kikerülhetetlen felbomlásának a hitét. Ez az előadásokat engedélyező megyei és járási uraknak is fájt volna. Az írókra nehezedő súlyos szellemi terror hatására szomorú változáson ment át a népszínmű is. Diadala fénykorában — a 40-es években — még a reformkor „szociális indíttatású javító szándéka" tükröződött benne, most, hogy a népiesség elvesztette korábbi politikai súlyát és jelentőségét, a műfaj értéke is devalválódott: „színpadi sallanggá" lett, s egy bizonyos „városi színházba járó réteg ízlését" elégítette ki. Elindult az elsekélyesedés Göre Gábor-i figurákhoz vezető útján. Bécs félt a „bűnöket iszonyú törvényszéke elé idéző" színpad „igazságszolgáltatásától", amely Schiller szerint általában „ott kezdődik, ahol a világi törvények köre véget ér". Hatásának csökkentésére mindent elkövetett, jóllehet tapasztalhatta, hogy a kegyetlen terror nagyon aláássa tekintélyét. (Betiltani nem merte — tartott a nemzetközi felháborodástól és megbélyegzéstől.) Tekintélyének csökkenése már a szabadságharc idején is szembetűnő volt. Pesten — természetesen máshol is — „a német családokból született magyarok — ahogy ezt Mátrai (Róthkrepf) Gábor Töredék jegyzemények Magyarország történetéből (1848—49) című naplójában olvashatjuk — a legállhatatosabb szabadelvűek maradtak", és tüntető megvetéssel viseltettek a Habsburg-uralom képviselőivel szemben. Ezen a látszólag paradox helyzeten a Bach-rendszer sem tudott sokat enyhíteni. Az elnémetesítő törekvéseket, továbbá a szabadságharc emlékét megsemmisíteni akaró rendelkezéseket mindenütt ellenséges érzéssel fogadták. Ugyanakkor a tehetetlen, vérszomjas hatalom vak dühében mindenbe belekötött. „Bezáratni rendelte" a kaszinókat az ott „tapasztalt politikai viták és egyéb visszaélések és kihágások megakadályozása" érdekében. Csak jótékony célra adott „kivételes" engedélyt álarcos bálák tartására (ellenőriztette a bevétel hovafordítását is), a rendezők büntetőjogi felelősségévé téve, hogy azokban egyetlen olyan jelmezt sem használhatnak, amely a forradalom és a szabadságharc emlékét idézi. Előírta, hogy a „művészek, zenészek színészek előadást csak útleveleik felmutatása után tarthatnak — másként engedély nem adható nekik". Adatokat gyűjtetett a nyilvánosan megidézett, de az idézésre meg nem jelent 30