Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

alatt mintegy 22 rfju jelentkezett", végül mindössze ketten: Bart ha András es Veres Ferenc tartottak ki eredeti elhatározásuk mellett, Kötegyánban pedig csaknem nyílt veszekedésre került sor. „Azt kell hinni, hogy itt is a reactio szövi undok ármányát" (akár a hatoddézsmás föld esetében?) — szűrte le a tanulságot a demokrata érzelmeiről közismert és véleményét soha véka alá nem rejtő Osgyáni (Osváth) Imre. Az egyszerű emberek felháborodása, amellyel a törvény megszegését és kijátszását fogadták, tökéletesen érthető. Amikor „a megyei főtisztviselők egyike az indulás perczében azzal mentegetőzött, hogy ő apai hatalom alatt van — szegény kiskorú!, virgács neki! — gúnyolódott Osváth — s azért táborba nem mehet", a kötegyániak is vonakodni kezdtek, és megkötötték magukat. Erre a küldöttség, hogy lecsillapítsa az ingerült tömeget, arra az elhatározásra jutott, hogy a megyei pénztár terhére 12 krajcárra (azaz 50%-kal) emeli a zsoldot. „Meg is kísértetett e terv, de hasztalan; a kötegyáni nemzetőrök egyhangúlag azt mondták, — minket nem a pénz szomja, de a haza szent ügye késztetett a felkelésre, nem kell a megyei zsold; határozott idő, s 8 kr. — egyéb semmi. És mi készen állunk vérünkkel s éltünkkel áldozni drága hazánkért." Az önérzetes tiltakozás láttán „a század lelkes kapitánya: Rhédei István polgártárs (talán éppen az egyik kötegyáni földbirtokos közeli rokona?). .. derekasan fellelkesítette a nemzetőröket", majd a század papja „az ő szokott csendes modorával" a következő egyszerű példa segítségével világított rá a gyakran módosított, egymásnak nemegyszer ellentmondó központi utasítások okaira: „... ha kendtek közül egy családapa — magyarázta a tábori lelkész — kiadja ma cselédi közt a holnapi foglalkozás iránti rendelkezéseit, s közbejő valami nem várt eset, akkor meg kell azokat változtatnia, s ezt annyiszor teheti, a mennyiszer jónak látja; és a hűséges cselédek még sem mondják, hogy a családfő úgy forgat bennünket ide s tova, mint nyárson a vargát. így kell gondolkoznunk a ministeriumról; őrködik ez szabad népünk nagy családja felett, s czélszerü intézkedéseit mindenkor a parancsoló körülményekhez alkalmazza, s változtatja úgy, mint a polgárok jóléte, a hon békéje megkívánja. Nekünk pedig mint családtagoknak kötelességünk az engedelmesség, a rendeletek gyors és pontos teljesítése, ha szeretjük hazánkat, s ebben magunkat és édes mieinket". A nemzetőröknek tetszett a példa, elfogadták papjuk józan érveit, akárcsak azokat a magyarázatokat, melyeket kérdéseikre („nem ferditi-e el a megyei bizottmány a ministeri rendeleteket?, nem fog-e Biharnak szégyenére lenni, hogy illy kevés mennyiséget állít ki?, csak egyedül e megyébe jött-e illy rendelet?, igaz-e, hogy tíz hétre s nem többre kell menni?" stb) adott. Helyre is állt hamarosan a rend és a nyugalom. Szomorú történelmi adatokat tartalmazó hangulatjelentések ezek — a honvédseregek toborzásának bizonyára sarkított, mégis általánosítható igazságai tükröződnek bennük. De míg a kötegyáni beszámoló megelégszik egyetlen felháborító esemény személyes érzelmekkel kísért és gazdagított dokumentálásával, addig a két sarkadi jóval túlmegy ezen. Egyrészt leleplezik a széthúzás tüzét szító helyi vezetőket: a jegyzőt, a bírót és az elöljáróságot, másrészt elvi megerősítést és eligazítást kérnek Táncsicstól a közelgő — novemberi — községi tisztújítás lebonyolításához kiadott központi irányelvek helyes értelmezésére és alkalmazására. 295