Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Már az első ismertetést író két „önkénytes" is a jegyzőben és az elöljáróságban ismerte fel a társadalmi haladás legádázabb helyi ellenségeit. Megalkuvást nem ismerő magabiztos hangon mondtak szentenciát fölöttük, figyelmeztetve földieiket, ne melengessenek hitvány kígyókat keblükön, határolják el magukat tőlük. „Az ármányt a ti becsületes munkátok után pöffeszkedő, titeket annyiszor elárult, boldogságtok — boldogulásotok — megbuktatásán igyekvő jegyzőtök szövé, társai voltak az elöljáróság és a fondorlelkü Tokai" — szögezték le egyértelműen. Nyomatékosan kérték, ne válasszák meg őket újra a novemberi választáson: „Le a vaskalaposokkal!" Elég volt az uralmukból! — adták ki a jelszót. Olyan férfiakra van csak szükség, akik képesek „a mostani fejlődésnek indult kor szerint a közügyek előmozdítására, a társaságnak — társadalomnak — virágoztatására mind értelemmel, mind különösen akarattal közremunkálni". A második közlemény teljesebbé teszi a közhangulatról bennünk kialakult képet. Megerősíti hitünket: a sarkadiak sem voltak rosszabb honfiak, mint azok a kötegyáni nemzetőrök, akik visszautasították a megemelt zsoldot, és a gyáva megyei főtisztségviselőt megszégyenítve, lelkesen sorakoztak a zászló alá. Kez~ tyüsék levele is hasonló példás helytállást igazol. Azt közli, hogy az újabb sarkadi katonaállítás szép sikerrel kecsegtet, minthogy október 15-éig már „56 ifjú állott be toborzás utján igazi lelkesedéssel négy évre" a községi bíró, Puskás András bomlasztó aknamunkája ellenére is. A hatalom helyi képviselője ugyanis a honvédelmi törvény előírásainak szigorú betartását követelő hazafiakat lejáratni akarván, nem átallotta „a leggyalázatosabb szavakkal" sértegetni, sőt mi több, egyenesen „bujtogatók"-nak bélyegezni őket. A honvédseregek győzelmeit (Versec, Futak és különösen Pákozd), Kossuth csodálatos lelkesedéssel kísért toborzóútjának nagy sikerét, továbbá a Lenkeyhuszárok és a székely nemzetőrök július 30-án Nagyváradra érkezését, nemkülönben a „hazaáruló Lamberg gróf és a „gaz gróf Zicsi (Zichy) Ödön" kard - illetve kötél általi kivégzését követő diadalittas örömérzés természetesen jelentős mértékben megnövelte a sarkadi sorozás eredményességét. Annál lehangolóbb, hogy Biharország fontolva haladó arisztokratikus vezérkarának társadalmi-politikai szemlélete alig változott valamit a nagy horderejű történelmi események hatása alatt. Vezető tisztviselői között többen voltak, kik még a Habsburg ház ellen vívott szabadságharccal sem értettek egyet, s ennek megfelelően a Honvédelmi Bizottmány rendelkezéseit is csak úgy ímmel-ámmal, elsősorban a közhangulat nyomásától félve, hajtották végre. Már a megye haladó pártjának nagynevű politikai vezetője, a bukás után külföldre menekült erdélyi kormánybiztos Beöthy Ödön is „határozottan hibáztatta a függetlenségi nyilatkozatot", s ezért az 1849. június 6-án tartott közgyűlésen „a főispáni méltóságról le is mondott". Olyan dolog ez is — ti. hogy az erdélyi kormánybiztos-bihari főispán sem volt feltétlen híve Kossuth politikájának és a Habsburg-háztól való elszakadásnak, — amely, akár a csákói földfoglalók ügye, szimbolikus jelentésű: „ ... kötetnyi ismertetésnél" is teljesebben mutatja meg 48 és a 48-as szabadságharc tragédiáját. 296