Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

—72-es ciklusnak még egy olyan exponált tagja, akit olyan elementáris erővel gúnyoltak és támadtak, mint őt. El lehetett készülve arra is, hogy az iránta megnyilvánuló, tudatosan szított gyűlölet a hierarchia lépcsőfokain a hullámmozgás törvénye szerint haladva, begyűrűzik a vidéki egyházközségekbe is, s a főpapok „egyházvédő" törekvéseivel együttrezdülő lelkészek és világi vezetők is támadást kezdenek személye és eretnek elvei ellen, netán nyílt vitát is provokálnak, hogy képviselői beszámolóját megzavarják. Nekünk, Békés megyeieknek, érthetően ez a 10 napos, előre nem jelzett látogatást rögzítő élménybeszámoló (Táncsics Mihály körútja az orosházi kerületben. Kiadják: Kertész György és Héjas István) az értékesebb dokumentum. Mindenekelőtt a kerület községeiről adott jól sikerült pillanatképek, az egyes települések belső gondjainak: gazdasági-társadalmi-közéleti bajainak értő kezelése és a fogadások alkalmával tapasztalt érzelmi reagálások őszinte tárgyilagossága miatt. Az egyes községekben tartott beszámolókon Táncsics hat közérdekű kérdés elemzését érezte szükségesnek. Beszélt a választójog kiszélesítésének fontosságáról — a népszámlálást elrendelő miniszteri előterjesztés kapcsán már korábban benyújtott, általunk már ismert interpellációja szellemében — s azt követelte: „Ne legyen senki az állam mostohagyereke!" Terjesszék ki minden becsületes állampolgárra a választójogot! Mint elrettentő tényt, mint kiáltó igazságtalanságot említette, hogy Bánfalván például, ahol 482 ház fizet adót, az általa bekért összesítés szerint, mindössze 45 választót tartanak nyilván, s 618-at zárnak ki a választójogból. Majd az óriási puszták tervszerű és egészséges fejlesztésének módjáról: a kincstári vagy koronái jószágokra telepítendő falvak jövőbeli kulcsszerepéről értekezett. Bírálta a kincstárt, amely nem nézi a lakosság érdekeit, s annak adja bérbe a földet, aki néhány forinttal többet ígér érte. Egy előrelátó politikát folytató „bölcs" kormánynak (volt-e ilyen?) pedig nem lehet főcélja, hogy „a kincstár kiváltképp csak haszonbérből gyarapodjék, hanem az, hogy a lakosok egészben véve boldoguljanak, hogy a földmívelők közül minél többnek legyen — ha csak kis terjedelmű — saját ingatlana". Orosházán ugyanakkor azt a nézetét is kifejtette, hogy „valóságos eszeveszettség volna azt megkezdeni akarni, vagy csak kívánni is, hogy a földbirtok az emberek közt osztassék ki. Mily borzasztó harc támadna ebből!" — sóhajtott föl. Csak pillanatnyilag lehetne biztosítani az egyenlőséget — a henye iszákosok, a fényűzők, a dolog nélkül élni akarók hamarosan elherdálnák azt, a szorgalmasok pedig megvennék — s az így jelentkező különbségek kiegyenlítésére „naponta újabb és újabb felosztás válnék szükségessé". A haszonbérlettel kapcsolatban felvetett kérdés roppant akut, roppant időszerű volt. Magánföldesúri telepítvények, benépesítésre — hasznosításra váró kincstári és koronái jószágok uralták a széles határt. A választókerület több tanyaközpontja — leválva a messzi távoli anyaközségekről — alig egy-két évtizede formálódott önálló közigazgatási egységgé. (Csorvás, Nagyszénás; de ekkor indult el a községgé válás útján Kondoros is.) Élénken foglalkoztatta hát a népet a földbérlet ügye, s örömmel fogadta képviselője programját: „A községekhez közel fekvő kamarai birtokokat vagy kisebb terjedelmű egész pusztákat 330