Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Villanykák előszavából ismerjük — idézzük igazolásul: „Petőfi verset írt Arany Jánoshoz; mi következik ebből? Arany János visszaír Petőfi Sándornak". (Talán az fájt neki, hogy ő nem kapott verses levelet?) Ez pedig eleven cáfolata annak, hogy Petőfi lekezelte a vidéki tehetségeket. Greguss otromba gúnyolódásán (melléfogásán?) legfeljebb az a körülmény enyhíthet, hogy szarvasi tanár korában, 1847-ben még nem ismerhette fel a nagyszalontai költő zsenijét, és nem olvasta az irodalomba szenzáció erejével berobbanó nagy művét: a Toldit. De nem hihetünk Czóbel feltevésének helyességében már csak azért sem, mert a fővárosi írók-költők táborában sem volt egység, ennélfogva erős pesti öntudat sem igen alakulhatott ki köztük. Meltzl Hugó: Dr. Gyulai Pál, mint a Petőfiirodalom megalapítója (1876) című tanulmányában sorra vette a költő vidéki és fővárosi ellenzékét, s felsorolásában több volt a fővárosi, kezdve Nádaskay Lajossal és a langymeleg kritikát író Toldy Ferenccel, folytatva Hazuchával és Petrichevich Horváth Lázárral, majd Nagy Ignáccal és a „magyarkák" névtelen szerzőjével, aztán a Honderű és a Pesti Divatlap hasábjain jelentkező szekunder és tercier „nádaskayanizmus" irányítóival: Zerjfy Gusztávval, Vahot Imrével, Császár Ferenccel, hogy csak a fontosabbakat említsük. Elképesztően sokan acsarkodtak rá. Nem tévedett Palágyi Menyhért: „Ha egymás mellé rakjuk azt a sok becsmérlő és gyarló cikket, pamphletet és pasquilt — állapította meg róla írt művében —, melyet 1845 és 1847 tájékán zugírók, álbarátok, poétasterek, bérelt tollak, de nagyképű aesthetikusok is zúdítanak Petőfi egyénisége és költészete ellen, akkor ez érdekes sajtóművekből olyan, a maga nemében páratlan kis irodalom alakul ki, aminővel sem azelőtt, sem azután költészetünk egyetlen nagyját sem tisztelték meg. És bámulatos, hogy ezek a legkülönbözőbb motívumokból eredő támadások vagy piszkolódások mennyire egy húron pendülnek. Közös tartalmuk, hogy Petőfitől ugyan egyéni tehetséget avagy genialitást megtagadni nem lehet, de ő voltaképpen csak népköltő, ki magasabb poézishoz nem ért, s a népiességet fölcserélvén a prózaiassággal, durva nyerseségekbe, betyáros szókimondásokba, sőt aljas obscoenitásokba téved". Hasonló érvvel kérte vissza Vahot Imre nagybátyja: Kossuth Lajos is az Életképekhez beküldött kéziratát 1847-ben, kijelentvén, hogy „nem kíván egy poéta mellett figuráim". Mint tudjuk, erre reflektált így Petőfi: „Vagyok én is olyan ember, mint ő, s még örülni fog, ha az én nevemmel együtt fogják említeni az övét is". Nos, kizárólag ezért az általánosításért idéztük Palágyi okos és találó megállapítását. Greguss ugyanis úgy állt be az ellenzék soraiba (nem hisszük, hogy „bérelt tolla" lett volna), hogy azonosult nézeteikkel. Önmutogatónak tartotta Petőfit lelke nyílt kitárulkozásáért, költőietlennek témái köznapi közvetlenségéért, trágár fenegyerekeskedésnek minősítette népi kiszólásait, mélyen elítélte természetesen áradó népi stílusát. Nem becsülte benne többé „a természet tövises vadvirágát", s nem vallotta tehetségvédő szándékkal és féltéssel: Ki vagy választva milliók közül! A képzeletnek tünde bájvidéki Neked jutottak osztályrészedül, 91