Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

most képteremtő fantáziáját — a természet őszinte szeretetén és iránta érzett intim viszonyán alapuló csodás képzeletét is ócsárolta, és megtagadta azt a ragyogó képzeletvilágot, amelyről így vallott a költő 1846-ban: • • Az én képzeletem nem a por magzatja, Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemő korában sárkánytejet szopott, Ifiú korában oroszlánvért ivott. Bizonyára nem tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy a német esztétikai elvek sterilizálták és torzították el Greguss eredetileg helyes, reális látását. Ahogy fentebb is említettük már, nem volt, nem lehetett azonos élményanyaga a dolgozó parasztsággal, ezért nem is várható el, hogy — haladó politikai elvei és törekvései ellenére — a plebejus népiesség helyes értelmezője és megingathatatlan védőügyvédje legyen. Kiindulási elvét — amely hasonló volt az Erdélyi Jánoséhoz — reálisnak és igaznak tartjuk. A Kisfaludy Társaságban tartott székfoglaló előadásában, 1860-ban, a népköltészet-műköltészet kapcsolatáról ezeket a figyelemre méltó gondolatokat mondta: „Az elcsenevészett műköltészet kicsinyes és félénken a zsarnoki idomokhoz ragaszkodva, melyeket csak néhány kiválasztott érthet és élvezhet, a hűbéri államra emlékeztet,... ,mely a jogokat csak kiváltságok alakjában ismervén, csak kevesek birtokába ereszti, a nagy vulgust pedig kizárja belőlük". Ez a költészet „a kisebbség érdekeinek kedvez a többség fölött, s magában hamar megvénhed és elerőtlenedik ... A műköltészetnek а népköltészet forrásához kell járulni, hogy tartalomban, idomban gyarapodjék, hogy merevségét ruganyosság, bágyadtságát elevenség váltsa föl". Majd a kortárs költészet általános jellemzésére tért rá, s így folytatta: az utolsó évtized gyakorlatilag azt akarta bizonyítani, hogy „a költészet csak népköltészet". Ennek eredménye az lett, hogy „illedelmes, tisztább szabású ruházatát elvetvén, a népköltészet pongyolájába öltözött, ennek azonban csak külső látszatát birta majmolni, lényeges belső sajátságait pedig: a naivság báját, az érzés valódiságát és őszinteségét magáévá nem tehette, sőt éppen ellenkezőleg, szenvelgett, hazug érzelmeket vallott, amikor pedig naiv akart lenni, bárgyúnak tűnt fel, ami a népköltészetben épen népies, az nála póriassá, ami benne költői, az köznapiassá változott; a természetesség nyerseséggé, a természetesség hajhászata épen természetlenséggé, a könnyűség féktelenséggé, alaktalansággá fajult". Valójában ugyanezekkel a jelzőkkel illette 1847-ben Petőfi költészetét is. Végül azonosulva Herder tézisével, így zárta le elmélkedését: „A népköltészetnek okvetlenül műköltészetté kell fejlődni; de midőn ez utóbbi magát a népköltészet által megifjitja, nem vetkőzhetik ki műköltészeti jelleméből, s a kezdetleges költés közvetlen és ösztöni szépségéért nem adhatja cserébe az öntudatos alkotást, a kiszámított és szabályos szerkezetet, az arányok és idomok tisztaságát, a kidolgozás biztosságát és szabatosságát; szóval a természetért nem áldozhatja föl magát a művészetet". Vagy ahogy A szépészet alapvonalaiban állította: „A művészet feladata: maradandót, örököt, állandót előhozni; azért csak a művészi szépség az igazi szépség". Azt, hogy a népművészetnek s benne a 92