Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Joggal tételezhetjük fel, hogy élete eperjesi és pozsonyi szakaszában megtanult szlovákul is. Kulturált „európai" akart lenni. Nem kozmopolita. Megszabadulni a nemzeti bezárkózásból fakadó szűk szemléleti korlátoktól. Megérteni és elsajátítani a nyugati civilizáció gazdasági-társadalmi vívmányait, a legmodernebb filozófiai áramlatokat és politikai elveket, tökéletesen magáénak érezve és életelvül elfogadva Vörösmarty Szózatának nagy igazságát: hazánk sorsa nem lehet független a „népek hazája nagy világ" sorsától. Ezzel valójában apja nyomdokaiba lépett, ki a történelmi fáziseltolódással nem törődve, olyan haladó gondolati elemeket igyekezett meghonosítani gondolkodásrendszerünkben, amelyek fejlettebb társadalmi-politikai viszonyok gyümölcsei lévén, kapitalista termelési mód hiányában nem tapadhattak szorosan egyetlen hazai mozgalomhoz sem. Magvető volt ő is, akárcsak apja: Greguss Mihály. De amíg az többnyire előkészítetlen talajba szórta az eszmemagvakat, és nem volt sok reménye, hogy a termést be is takaríthatja, addig ő olyan földbe vetett, amelyet Tessedik Sámuel, Magda Pál és Vajda Péter tört fel, és több évtizedes gondos munkával készített elő. Valójában ők tették fogékonnyá az új iránt a szarvasi népet. Nekik, a korszerű gondolkodásmód kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerző nagy elődöknek, köszönhetett a legtöbbet a szabadságharc korának szarvasi nemzedéke. Nélkülük el sem képzelhető, hogy 1848. március 23-án ezekkel a kétségkívül elfogult, büszke szavakkal tudathatta volna Toldy Ferenccel Greguss: „A mi illeti politikai mozgalmainkat, ezekben vetélkedhetik Szarvas Pesttel, csakhogy itt még csalják a népet néhányan, kik polcon szeretnének maradni". Nem volt hegeli értelemben vett „világtörténelmi egyén", aki a „történelmi szükségszerűséget" felismerve, tudatos következetességgel teszi azt saját egyéni céljává és feladatává, s kitart mellette haláláig. Sem új tanokat alkotó és megfogalmazó korán jött „lángelme", akinek történelmi szerepéről és szükségszerű magányosságáról az Életképek 1847-es évfolyamában és joggal híres esztétikai tanulmányában: A szépészet alapvonalai-Ъап (megjelent 1849-ben) részletesen is kifejtette véleményét. Csak a „világszellem eszköze", a koreszme jó meghallója és közvetítője, a polgári átalakulás lelkes patrióta szószólója volt, ki nem ismervén közelebbről a paraszti nyomort és kiszolgáltatottságot, nem a gazdasági-társadalmi viszonyokban fedezte fel a történelmet formáló erők indítékait, hanem a szellem sajátos mozgásában. Ezért nem állhatott közös eszmei alapon a földet és a föld révén jogot követelő tömegekkel, ha a végső célt tekintve nem is mutatkozott jelentős különbség közöttük. Saját kora fontos erkölcsi parancsának tartotta a felvilágosodás hármas jelszavának: a szabadság, egyenlőség, testvériség elvének politikai győzelmét és gyakorlati érvényesítését. Kiváló elmék nevelték erre. Apján kívül például a természeti, történelmi, szellemi világot állandó mozgásban lévőnek ábrázoló, mindenkinél jobban tisztelt teoretikus: a polgári társadalom belső dialektikus ellentmondásait (a gyárak és a manufaktúrák a nagy gazdagság — nagy szegénység alternatíváját szülik) helyesen érzékelő, objektív idealista Hegel és a túlvilágot az idealizált földi léttel azonosító, ateista Feuerbach, de tanítómesterének vallhatta a valláskritikát politikai síkra átvivő radikális Bruno Bauert meg 87