Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

vélték azt is, hogy „a márványból faragott oszlopon körülbelül másfél méteres magasságra helyezik el a munkás-költő életnagyságú szobrát. A szoborművet a község főterén állítják föl, s költségeire 3 000 frt-ot irányoztak elő." A hír aligha volt több ízetlen tréfánál, jobb esetben hirtelen támadt ötletnél, hiszen a helyi sajtó semmit sem tudott az egész „mozgalomról". Később sem beszéltek róla. Amint mondottuk, a képviselőválasztások idején a nagyhangú kortesek és a szenzációt hajhászó helyi lapok feltűnően gyakran emlegették a nevét. Főként, ha az ellenfél neves politikust léptetett föl a kerületben. Ilyenkor mindig a kormánypárt céltáblája lett. 1926-ban például több ízben is belekötött az egyik kormánypárti kortes az Orosházi Újság hasábjain, így akarván szavazókat nyerni jelöltje: Csizmadia András számára: „Volt már Orosházának mindenfajta képviselője, Táncsics szélsőbali, GrófZay, a se hideg—se meleg kormánypárti, Csizmadia Sándor szocialista — s hogy tarkább legyen a bokréta, s hogy nevessen rajtunk az egész ország — községünk és hazánk ellenségei válasszák meg most Nagy Vincét, a hazaáruló Károlyi Mihály volt belügyminiszterét. Ha ez a szégyenletes eset megrtörténne, akkor Orosháza népe örökre levizsgázott a hazafiasságból". Majd egy héttel később (december 2-án) továbbszőve a gondolatsort, óva intette a választókat, legyenek tekintettel községük jó nevére és tekintélyére is: „Néhány cikluson át már volt okuk az orosháziaknak szégyenkezni az egész ország előtt: Táncsics Mihály alatt, s később, a közelmúltban Csizmadia Sándor szocialista képviselő idejében; tehát elég volt az ilyen honatyákból". Az 193l-es jelölőgyűlés után közvetlenül egy magát meg nem nevező helyi potentát szánalmasan kisszerű, tárgyi tévedésektől sem mentes, rosszindulatú cikkel akarta besározni emlékét. A „Hogyan jelölték Táncsics Mihályt" címmel publikált, bántóan fennhéjázó viszaemlékezés öreg és rátarti gőgös írója — céljának megfelelően kavart össze valóságot és mendemondát, nem ügyelve a legelemibb időbeliségre sem. Gúnyt űzött Táncsics szegénységéből és betegségéből, így jelenítve meg a Függetlenségi Kör 3 vezető tagja: Czihora György, Kertész György és Srankó János segítségével az asztalra lépő félig vak embert: Miután a programbeszédet felolvasó egyén (ti. Sassy Árpád) befejezte, „mintha a földből nőtt volna, ott termett egy kis igénytelen alak, rossz csizmákban, 15 —20 éves, nem rászabott nagy férfikabátban, melyről a gombok hiányoztak, ütöttvert, gyűrött, magastetejű kemény kalappal a fején, szemei pedig egy nagy fehér kendővel volt bekötve". Majd félremagyarázta a tömeget „erősen túlsivító kis öregnek" a kincstári és koronái jószágok felosztásáról vallott elvét (30—40 —50 éves bérleti szerződés; örökáron való megvásárlási jog), eltúlozta és erősen megmásította a választóktól kapott ajándékokat s magát az ajándékozás tényét, azt hirdetve: Táncsicsné kunyeráló leveleire indultak útnak „a szalonnával, tarhonyával, pogácsával, levágott libával, cipóval, a hideg idő beálltával hurkával, kenyérrel, kolbásszal, fehérpecsenyével, oldalassal, babbal, lencsével, szóval mindenféle élelmiszerrel" tömött csomagok; végül megvakulásának körülményeiről szólt, azt állítván, hogy „mint tudjuk, a szabadságharc kitörésekor a lelkes fiatalság szabadította ki, de szegény akkorra már teljesen megvakult a sötét 350