Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Egressy Gáborról, ki „mint Kossuth-korabeli forradalmi kormánybiztos" a szabadságharc idején Csongrád megye politikai vezetője volt. Még Békés megye főnökét is felkérte: fürkéssze ki, s közölje mielébb, „a fentebb nevezett lázzadónak a) származási jegyzékét és személyes leírását, b) jelen tartózkodási helyét, c) vagyonát, d) forradalmi működését és hatását, s pedig ezen adatokat alkalmas tanúk hitvallomása s esküveli erősítése által, s ... okiratokkal a lehető legkörülményesebben támogatva". Egy hét múlva, 1850. júl. 2-án Stachó János megyei főnök el is küldte Cseh Eduárdnak a nemleges jelentést, utalva arra, hogy nevezett „kormánybiztosi működése e megyére legkisebb részben sem . .. vonatkozott, ennélfogva mint itt nem ösmeretes, sem származása, sem vagyona, sem egyéb körülményei iránt itten tudomás nem szerezhető, kivévén azon általános és hírlapokban is olvastatott hírt, miszerint ő a forradalmi menekültekkel együtt török földön légyen." Nem sokkal ezután „a legnagyobb szigorral" ellenőriztette Veszter Sándort (Párizsban szerzett nagy érdemeket a 40-es években a magyar előadóművészetnek) és azokat „a számkivetésből visszajött, vagy börtönből kiszabadult zenészeket és táncosokat, kik a forradalmi párt érdekében működtek". Nem bízott a vándorszínészekben sem. Úgy tűnik, joggal. Nemcsak a társulatok ruha-, kellék- és színműtárát vizsgáltatta át, így akarván megakadályozni lázító eszmék terjesztését és „forradalmi jelvények, öltönyök, díszletek" színpadi használatát, hanem szemmel tartatta a színészeket is. Gyanús volt mindenki. Meghökkentő, de igaz: még „a Rózsa Sándor-Ше spenserek (spencer: testhez simuló rövid kabát) viselését" is betiltotta, sőt a „gyulai levélhordó szakállának leberetváltatását" is elrendelte. Az erre vonatkozó intézkedések ma is olvashatók a megyefőnöki iratok között a Békés Megyei Levéltárban. Ezek után nem meglepő, ha a hol itt hol ott felbukkanó vándorszínészeket megkülönböztetett figyelemre méltatta. 1852-ben a nagyváradi „rendőrigazgató" a Békés megyei származású Darvas László volt politikai fogoly bekísérését adta parancsba a „helybeli — azaz gyulai — csendőrparancsnokság" vezetőjének, majd a következő nyáron „a Pázmán (Mihály) színigazgató alatt lévő társaság tagjaira, különösen Füzy Kálmán és Hevesy Imrére (utóbbi körösladányi illetőségű volt), kik Guerilla proclamatiók terjesztésével erősen gyanúsítatnak" kért szoros felügyeletei. Az állandó létbizonytalansággal küzdő, sokat zaklatott és örökös rettegésben tartott vidéki társulatok elkeseredett élethalálharcának a kora volt ez, amely heroikus helytállást követelt minden együttestől. Művészi válságuk már akkor elkezdődött, amikor a felügyeleti jogot a rendőrhatóságokra bízták. Ezzel egy időre megbénult a drámaírás is. Az általunk vizsgált rövid időszak „az irodalom dermesztő tele" lett, amelyben az élet megszégyenítette a költői világ gyönyörű eszményeit — a reménytelenség megölte a hitet és a jövőbe vetett bizalmat. A tragikus bukás kegyetlen lidércnyomása alól nehezen szabadult a lélek. Kevesen voltak, akiket írásra ösztönzött a szolgálattudat és a csalhatatlan 31