Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

1856-ban Kis kert címmel egy 2-4 oldalas szépirodalmi melléklap társult hozzá az ekkor megjelent, hasonló című, 6 íves „tanulságos és mulattató gyermeki olvasmányok" anyagából válogatva; — kiadója Réthy Lipót volt, s benne kortárs hazai írók-költők {Sarkady Ferenc, Horkai Antal, Kállay István, Raicher János, Haragos Antal stb.) ma már teljesen ismeretlen gyermek- és ifjúsági irodalmi művei szerepeltek. Nem kerülték el figyelmét a világirodalmi alkotások sem. Erre vall, hogy kedves hangú ismertetés keretében ajánlotta a nevelők figyelmébe E. Beecher Stowe 1852-ben írt, bombasikert aratott regényét: az Irinyi József által lefordított Tamás bátya kunyhóját. A kortárs lapok lelkesen köszöntötték a Néptanítók Könyvét. A Kemény Zsigmond szerkesztésében megjelenő Pesti Napló (munkatársa volt Greguss Ágost is) „a legmelegebb részvéttel" üdvözölte, és nagy „szakértői tapasztalattal", „gazdag tömörséggel" összeállított „korszerű vállalat"-nak tartotta, amelyben „a közlött dolgozatok" mindenkor érdekesek és talpraesettek. Mint régóta szükségelt orgánumot ajánlotta a közönség pártfogásába, mely ügyesen párosítja a célszerűséget az ügybuzgósággal. (Pesti Napló, 1855. márc. 29., ill. máj. 16.) Sietett kedvező véleményének hangot adni Toldy Ferenc Új Magyar Múzeuma. is. Ismertetője a „szennyes" — azaz nem túl díszes — külső illúzióromboló hatása ellenére is (ezzel az állításával ugyan sokan nem értettek egyet) hamar felismerte valós értékeit: a bátor kritikai hangvételt és a sokoldalúságot; azt a széles körű érdeklődést, amellyel még a „szakbeli irodalmat" is nyomon követi. De lelkes pártolásra buzdított a Szilágyi Ferenc szerkesztette kormánylap, a Budapesti Hírlap és még inkább a Pákh Albert—Jókai Mór—Gyulai Pál triász által alapított, közszeretetnek örvendő Vasárnapi Újság, amelynek a kortárs publicisták szerint „fő és igazi mozgató ereje" nem a szépirodalomban, „mint inkább azon irodalmi ágakban (van), amik ismereteket szállítanak a nép közé". Ez a sajátossága érteti meg velünk, miért fogadta olyan megkülönböztetett szeretettel Szeberényi hasonló tendenciájú vidéki próbálkozásait. Az 1858-ban újra megindult „Protestáns Egyházi s Iskolai Lap" 11. száma már szomorú szívvel vett búcsút „a kor szükségeinek tekintetbe vételével" indult, jobb sorsra érdemes folyóirattól, amely „három nehéz éven keresztül" fejtette ki „üdvös működését", jóllehet „mozgalma csekély körre volt szorítva", és állandó harcot vívott az életben maradásért. Szeberényi pedig „mindent, amit egy szerkesztő megtehetett,... megtett; jeles cikkeket adott a nevelésre és tanításra vonatkozólag, jeles felszólalások történtek, hogy a nép és az iskolatanító felrázassanak a mély álomból... Mind hijába!" Sajnos, a szerkesztő ernyedetlen buzgalma és munkatársainak friss szellemű, ügybuzgó szorgalmatossága sem segíthetett rajta. Megölte a közöny, mint sok más értékes és nemes kísérletet. Vámossynak, az elparentáló cikk írójának — sajnos — nem minden értesülése volt helytálló. Igazat adunk neki abban, hogy a Néptanítók Könyve nem a Sárospataki Füzetek és a Protestáns Egyházi s Iskolai Lap megindulása miatt szűnt meg, ahogy azt az utolsó — 1857. 6. — számban Szeberényi csakugyan állította. Abban azonban már nem, hogy a „fáradhatatlan munkásságú szerkesztőnek" 1855-ben mindössze „60 előfizetője" akadt, s lapja iránt később sem 200