Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

könyvirodalomban. Csak arra tudunk következtetni — erre azonban kellő biztonsággal —, hogy írójuk Pestalozzi és a német filantropista pedagógia jelentékeny hazai reprezentánsa révén, dualista nézeteket vallott, és a tudományos igazság terjesztését az oktatók legelemibb, legalapvetőbb kötelességének tartotta. Az iskolai bizottmány 1858/59-re előírt tantervében ugyanis ez a félremagyarázhatatlan figyelmeztetés olvasható: „A Népszerű természettan című tanulmányt (tantárgyat), hol csak lehet, a vallással kell összeköttetésbe hozni, azaz Istenre, az ő mindenhatóságára, bölcsességére és jóságára utalni, hogy a tanulók minden tüneményben a mennyei atyát tanulják ismerni, tisztelni és szeretni". Szeberényi komolyan vette a pedagóguspályát. Színvonalas felkészülést nyújtó selmeci „előiskolája" ellenére is lelkiismeretesen készült rá. Minden jel arra vall, Arad után jó időre az oktatásügy szolgálatában ismerte fel élete célját és rendeltetését. Nem elégítette ki azonban a gyakorlati pedagógiai feladatok és kötelességek jobb-rosszabb ellátása. Többre vágyott. Nem akart megrekedni a középszerű vidéki tanító szintjén. Az általunk felsorolt tankönyvek sokszínű változatossága, szokatlan kiadványkísérletei, melyek a kortárs német padagógiairodalom beható ismeretéről tanúskodnak, azt mutatják, örömöt is talált benne. Erős vitázó szenvedélyét, racionális beállítottságát, elméleti kérdések iránti hajlamát és érdeklődési körének korábbi irányultságát ismerve ugyan egyértelműnek látszik: egyéniségéhez minden más értelmiségi pálya közelebb állott, mint a 6—12 éves bicebóca gyermekekkel való törődés mindennapos gondja. Az adott viszonyok között, persze, sok választása nem lehetett. Dicséretére legyen mondva, a sivár viszonyok közepette is viszonylag hamar felismerte az oktatói tevékenységben az adottságaihoz jobban illő munkaterületeket, és már Vásárhelyen hozzáfogott a tudatos felkészüléshez. Mindegy, mi vezette: szellemi önvédelem vagy elkötelezett szolgálattudat. Tény, hogy vidéki elszigeteltségét meghazudtolva, óriási dologra vállalkozott, és alapos pedagógiaelméleti vizsgálódásba kezdett. Pontosan látta nemcsak önmagával szembeni kötelességeit, hanem az evangélikus iskolaügy korszerűsítésének az égető szükségét is. Gyakorlati tapasztalatainak valós értékeit a jóval előrébb járó nyugati államok pedagógiai-didaktikai mércéjével mérve, igyekezett rátalálni a legcélravezetőbb metódusokra, hogy saját nevelőmunkájának minőségi javításával együtt, azzal párhuzamosan, a felismert nagy igazságok és korszerű módszertani elvek gyors tudatosítása révén mozgásba hozza és felerősítse az önkényuralom nehéz évei alatt végtelenül meggyöngült szakmai érdeklődést a népoktatás ügye iránt. Széles körű elméleti érdeklődésével, pedagógiai ismereteinek rohamos gazdagodásával, mindenekelőtt pedig azok elvi megalapozottságával azonnal kitűnt a 10 tagú csabai testületben, sőt hamarosan a nagy kiterjedésű egyházmegyének is elismert pedagógusa lett. Fölemelően nagyszerű, magasztos hivatásnak tartotta a népművelést. Nagy kultúrájú, művelt pedagógusokat kívánt az iskolákba, akik több nyelvet ismernek, és lépést tartanak a tudomány fejlődésével. Akik nemcsak sejtik, de tudják is, milyen döntő szerepe van az érzéki észlelésnek az ismeretgazdagításban, és magától értetődő természetességgel alapozzák „a látás és hallás érzékszerveire ... a gyermek első ismereteit". Tőlük, a művelt nevelők-