Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

tői várta, hogy a lehető legkorszerűbb módszerek ügyes alkalmazásával a fokozatosság elvét következetesen érvényesítik, s az egyszerűtől az összetett, a könnyebbtől a nehezebb felé haladva, illetve a részegységek és a különböző tudományágak közötti logikai összefüggéseket megláttatva, olyan szilárd ismeretek birtokába juttatják a tanulókat, amilyeneket a folyton fejlődő és tökéletesedő élet követel. Az általános tankötelezettség híve volt. „A legcsekélyebb parasztfiútól a hercegfiúig" mindenkit be akart vonni az oktatásba, hogy kivétel nélkül minden gyermek részese legyen a tudomány áldásainak, és fiatalon sajátítsa el, hogyan kell „helyesen látni, helyesen hallani és helyesen beszélni" — azaz hogyan kell a természet jelenségeihez ésszerűen közelíteni és azokat reálisan értékelni. Bármily magas követelményeket támasztott is azonban az eszményi nevelővel szemben, nem kergetett hiú ábrándokat. Számolt vele, hogy többnyire alacsony műveltségű tanítókkal kínlódik a korabeli magyar pedagógia. Riemann művéhez: a Tanítók és anyák könyvéhez írt előszavából (megjelent a szarvasi Réthy Nyomdában, 1854-ben) például azt tudjuk meg: nemcsak azért vállalkozott a mindössze 36 lapos, rendszerező kézikönyv lefordítására, mert „nem talált még munkát, melyben oly röviden és mégis oly alaposan volna módszer és tantárgy mintegy dióhéjban előadva, mint e művecskében", hanem mert azt könnyen érthető fogalmazása miatt „még a nem oskolázott tanítók is, mily ének, fájdalom, kedves hazánkban még mindig vannak, használhatják". A kis kompendium alkalmas segédeszköz lehetett mind a kisebb képzettségű nevelők, mind a kisiskolás korú gyermekeiket otthon tanítani szándékozó édesanyák számára. Különösen azok az oktatók okulhattak belőle, akik „készületlenül léptek a pályára", és viszolyogtak „a fóliántok áttanulmányozásától", de haszonnal forgathatták azok is, akik „a régi rendszer szellemében, vagyis inkább szellemtelenségében korban előrehaladottak", és megöregedvén nincs már sèm kedvük sem idejük arra, hogy elavult módszereiken terjedelmes szakkönyvek útmutatásai alapján változtassanak. A rövid, két nyomdai íves elemzés a következő 5 kis fejezetre oszlott: 1. a szemlélettanról és első beszélési képzésről, 2. az emlegyakorlatokról és első beszélési képzésről, 3. az olvasástanításról, 4. a számvetés-tanításról, 5. a rajztanításról. Már a bevezetőben óva intette Szeberényi az olvasókat: a füzetben csak „a tanítás kezdetének a módszere és tantárgya foglaltatik, s csupán az oktatás első két, legfölebb három évében (egy-egy osztály két-két évre terjedt) használható. Azután már nagyobbak az igények". Igaza volt. Riemann könyvecskéje valóban csak az alapismeretek elsajátíttatásának és elsajátításának a módját taglalta. Semmivel sem ment túl a 8 éves korig kiszabott iskolai tananyagon. Az alábbi akut témák kaptak kiemelt helyet és elemzést benne: a beszéd- és beszélőkészség — értsd a hibásan képzett hangok — javítása; a magyar és a német nyelv alaphangjai és betűi és a közöttük észlelhető különbségek; az olvasástanítás közismert módszerei; a Pestalozzi-féle híres egységi tábla használatának elve a számvetés tanításában; az írástanításhoz elengedhetetlenül szükséges rajzkész-