Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

mivel Blázy Lajos kiskőrösi lelkész vázlatosságában is célratörő elbeszélése: a Pikó (ez az úgynevezett szolgadiákok gúnyneve volt) fordított alapállású történetet tárt az olvasók elé, s az iskolában szorgalmas munkával elsajátított tárgyi ismeretek, nemes erkölcsi normák alkotó módon történő hasznosításának a szépségét, illetve a művelt agy és fejlett gondolkodókészség diadalát hirdette. Azokat az erényeket emelte magasra, amelyeknek Tövis Bálint, az értelmes és becsületes parasztgyerek, a hajdani pikó a maga töretlen társadalmi felemelkedését köszönhette, s amelyekkel a nemesi vagyont könnyelműen elherdáló sickei Ickificky család utolsó élő férfitagja: a léhűtő és mihaszna Árpád fölé nőtt. Blázy novellájának jól nyomon követhető demokratizmusát nemcsak a tanulság tükrözi. Az író minden lehetőséget megragad arra, hogy erős népszeretetét bizonyítsa. Őszinte véleménynyilvánításában nem korlátozza semmi — még a szabadságharc bukása sem. Vagy talán még a reformkor végén írta meg erős kritikai élű elbeszélését, amelyet aztán alkalmasnak érzett a Bach korszakra is? Odáig természetesen nem jutott el, hogy a közismert kollégiumi deákúr-szolgadeák rendszer ellen is hadat üzenjen (ez a népi tehetségek fokozatos és tervszerű iskolai kiművelését és egészséges társadalmi kiválasztódását akadályozta volna), addig azonban igen, hogy figyelmeztessen a korabeli magyar világ torz értékrendjére, a kiszolgáltatott szegény tanulók megalázó sorsára s arra a súlyos morális áldozatra, amelyet önmaguk szellemi kiépítése érdekében vállalniuk kellett. Tövis Bálint élete a régi rómaiak „sub pondere ereseit pálma" alapigazságnak szerzett érvényt. Együgyű úri passziókat kiszolgáló jobbágyi „kötelességek" és nagy lelki erőt követelő fájó érzelmi próbák terhe alatt edződött az ő lelke is. Karriere a józan paraszti ész és az önfegyelemre épült okos emberség szép diadala; a róla írt mű pedig a honorácior-értelmiség erkölcsi erejéről, a művelődés hasznáról és az iskola társadalmi szükségességéről tanúskodó szenvedélyes filippika lett. Hitelességét a korlátolt nemesi szemlélet alábbi bornírt axiómája edzi és erősíti: „A tudomány csak annak való, ki koldulni szégyell, kapálni nem tud, s tudományon kívül másból nem élhet". Ijesztő kultúraellenesség rejlik e mögött a többször is idézett lehangoló nézet mögött, amelynek realitását Csokonai Tempefőijéhez hasonló, döbbenetes adatokkal is alátámasztja az író. Elmondja például, hogy az egyik igen gazdag magyar főúr, aki könnyű szívvel áldoz 500 forintot egy gyors lábú, csinos agárra, s 400 forintot fizet a szakácsának, sokallja a házitanítótól a 300-at s a falusi iskolamestertől a 100 pengőt. „Z" báróról (feltehetően a kor ismert személyisége volt) pedig azt árulja el, hogy amikor 300 forinttal díjazza a kutyapecér munkáját, nem átallja 150-re taksálni azt a művelt nevelőt, ki öt nyelven oktatja gyermekeit, s emellett még rajz-, ének-, zongora- és gitárleckéket is ad nekik. Alig enyhíti az író harcos arisztokrata-ellenességét az a körülmény, hogy az időközben magas beosztásra is érdemesnek talált pikó (a tudomány, az iskolázás értelme és haszna az ő életével kap igazolást) Árpád úrfi jóságos és az élet esélyeit okosan felmérő húgát veszi feleségül, s megmenti az őt megtagadó, rokonná nem fogadó, züllött, váltót hamisító sógorát a börtön szégyenétől.