Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

sége azt várta, hogy a „közboldogítás legbiztosabb alapját: a vallást ébreszteni és szláv társainkat politikai állásunk józan felfogására és élvezésére" nevelni fogják. A két lap be nem vallott politikai célja, ahogy a velük kapcsolatos reflexiókból kivehető, nem a megbékélés, hanem inkább a katolikus és a luteránus vallású szlovákok közötti ellentét szítása és elmélyítése volt. így kívánták a divide et imper a elv szellemében az elnyomó osztrák hatalom érdekeit szolgálni. Ezt az elképzelést sugallja mind a pozsonyi posta éber vezetőjének határozott izgatási szándékra figyelmeztető feljelentése, mind Szeberényi Egy jezsuita címmel közreadott írása, amely Pelikánt aulikus szimpátiával és protestánsellenességgel vádolta. De erre vall Szőnyi Pá/nak a Közlönyben december 19—20-án megjelent folytatásos cikke is, amely a Religio és Nevelésnek a közoktatásügyi minisztérium elleni vagdalkozását utasította vissza. Szeberényi, akár annak idején Petőfivel szemben, most is heves indulatossággal érvelt és vitázott. Magabiztos, dörgő stílusát nem véletlenül érezte és minősítette „személyeskedő"-nek a súlyos vádak ellen védekező Pelikán. Csakugyan nem maradhatott néma; tüstént tiltakoznia kellett. A kiélezett politikai légkörben kellemetlen megbélyegzést jelentettek az ellene felhozott, ellenvéleményt nem tűrő, könnyen általánosító kíméletlen megállapítások és vádak. Hasonló hangot ütött meg Szeberényi Táncsics lapjában a Munkások Újságában, ahol nem törődve sokak vallásos érzületével és meggyőződésével, a búcsújárásokkal kapcsolatban fejtette ki elmarasztaló véleményét. Könnyen elképzelhető, hogy sajátmaga politikai jelentőségének és megnőtt közéleti szerepének és aktivitásának érzetében végül túlértékelte önmagát. Elveszítette arányérzékét, és úgy igyekezett legalább egyenrangú lenni és maradni Petőfivel, hogy elmosta a vezető politikai tényezővé emelkedett ideológus költő és az eszmét terjesztő, elkötelezett tollú újságíró közötti minőségi különbséget. A hódmezővásárhelyi evangélikus lelkészi hivatal halotti anyakönyvének bizonysága szerint Szeberényi már 1849. szeptember 2-án alkalmazottja volt az egyháznak. Mint kántortanító, ekkor temetett először. Valóban Szelepcsényi Gábor néven. Hamar talált helyet magának. Alig két héttel Világos után; s ez, a korabeli zűrzavarokat ismerve, cseppett, sem meglepő. A jelek arra vallanak, rokonai is lehettek a városban, hiszen az egyházközség lelkésze: Jeszenszky László úgy 6-8 évvel ezelőtt még két vásárhelyi illetőségű Szeberényit ismert. Az egyik kb. 90 évesen akkortájt költözött el fiához, a másik, ki jó 10-15 évvel volt ifjabb nála, mint jónevű kovácsmester tevékenykedett a népes városban, s közben saját szórakozására vagy 800 népdalt írt össze. Talán éppen a családi hagyomány adott indítékot hozzá. Szeberényi Lajos volt ugyanis Lehoczky Tivadar és Tors Kálmán társaságában a fordító-szerkesztője A hazai nemmagyar ajkú népköltészet tára című gyűjtemény „tót népdalokat" tartalmazó első kötetének, amely a Kisfaludy Társaság kiadványaként 1866-ban jelent meg. Szeberényi munkájához a Kollár János-féle 2 kötetes, több mint 2500 dalt tartalmazó kiadvány szolgált alapul. Ebből fordított le „inkább enyelgésből mint valami komoly szándékkal" vagy 50-et már 1847-ben, amikor öccsénél: Andornál „néhány héten át falun töltötte a hosszú téli estéket". A kis gyűjteményt aztán elküldte Erdélyi Jánosnak, aki azzal biztatta, hogy a Kisfaludy 171