Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Társaság mint programjába illő munkát, belátható időn belül megjelentetheti. A szabadságharc kitörése megakadályozta ezt. Már Csabán tanított, amikor a Pákh Albert szerkesztette Szépirodalmi Lapok 1853. évfolyamának 38. száma mutatványként egy-két dalt közölt belőle. Az önálló füzetben való kiadásra azonban még jó ideig várni kellett. Végre a Kisfaludy Társaság 1865-ben kibocsátott felhívása, amely a „Magyarországban élő mindenféle nemzetiségek népdalainak" összegyűjtésére mozgósította az ország népét, megteremtette a publikálás lehetőségét. Ezalatt az ő gyűjtése és fordítása is ötszörösére — 253-ra — nőtt. Ehhez kapcsolta hozzá a Társaság Lehoczky Tivadar 169 és Tors Kálmán 5 dalát, s így jelent meg a következő évben a 427 szlovák népköltési terméket bemutató kötet, amelyhez ő írt előszót. Szeberényi pompás érzékkel tapintott rá a mű társadalmi-politikai jelentőségére egy olyan kor kezdetén, amelyet Bach minden egészséges törekvést, minden összefogásra serkentő próbálkozást elnyomó önkényuralma előzött meg. Az Apafiról szóló dolgozatban ismertetett hivatalos iratok bizonyítják, mennyire félt a rendszer a népdalok forradalmasító hatásától és a népköltészeti gyűjtés társadalmi mozgalommá válásának a lehetőségétől. A néma tartománnyá sülylyesztett hazában csakugyan sokat vesztett rangjából és tekintélyéből a népköltészet. Ortutay tömören ekként jellemezte helyzetét: „A népdal politikai-nemzeti funkciója sokat gyengült". A Kisfaludy Társaság vezérkara is felismerte ezt. De felismerte a Solferino és Magenta mellett elszenvedett vereségek után kínálkozó kedvező lehetőséget is. Tanult 1848-ból, és a nemzetiségekkel való őszinte és nyílt kapcsolatok kiépítésén fáradozott. Világosan látta: olyan új típusú hazaszeretetre van szükség, amely szakít az évszázados gyűlölködéssel és megbékélésre, összefogásra épül. Olyan nemzeti öntudat kell, amelyet minden nemzetiség magáénak vallhat, mert a közös sors, a közös szenvedés, a kölcsönös bizalom és az évszázados egymásra utaltság történelmi igazságának az érzete és tudata hatja át. Ezt a célt szolgálta A hazai nem-magyar ajkú népköltészet tára is. Szeberényi lelkes örömmel köszöntötte a Kisfaludy Társaság korszerű nemzetiségi politikáját. Tökéletesen azonosult vele, s minden erejével azon volt, hogy ezt a fajta nemzeti érzést — használjuk Wesselényi Szózatának szavait — a „hazaszeretet poézisévé" tegye. Tudta, mit jelent az ügy szempontjából, ha a magyarság a népköltészet eredeti alkotásai nyomán ismeri meg a „vele századok óta összeforrva, jó és bal sorsban egyaránt osztozva, testvérévé vált" szlovákok hamisítatlan, — „idegen hozzájárulástól ment" — érzelemvilágát, alapvető erkölcsi elveit és gondolkodásmódját. Azokat a karakterisztikus jegyeket, amelyek közül nem egy éppen az egymás mellett élés folytán — vagy ahogy ő írja: összeforr ás következtében — esetleg mindkét nép jellemében felfedezhető. Szeberényi fejletlen verselési technikáját ismerve, persze, óvakodnunk kell attól, hogy kizárólag ennek a fontos politikai elvnek tulajdonítsuk a fordítás nehézségeit. Feltételezhető ugyan, hogy a minél tökéletesebb tolmácsolás érdekében maga is erőltette a szöveghűséget. Erre intette az az ekkor kibontkozó művészi szemlélet, amely elutasította a népköltészeti alkotások művészi csiszolgatását, és egyre határozottabban az eredeti nyelvi és verselési forma megőrzése mellett foglalt állást. Mégis úgy érezzük, hogy a hívó rímekre nehezen vissz172