Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

kös családjaival. Esetleg éppen a nemzeti függetlenség több neves képviselőjét adó Teleki család archívumának és tékájának — irattárának és könyvtárának — a kincsei között búvárkodva kapott kedvet Az Ausztriai Ház háromszázados kísérletei a magyar nemzet elnyomására című történelmi munka megírásához (mert ennnek a szerzőjét is benne kell tisztelnünk), amelynek első füzete 1848ban pompás ajánlólevél lehetett Kossuth számára. Itt, Teleki Domokos közvetlen közelében szerezhetett hiteles adatokat a Habsburg házi királyoknak Erdély bekebelezésére irányuló, Apafi ellenes inkorrekt eljárásairól is. Lehet, hogy egy alapos családfa-kutatás arra is fényt derítene, volt-e valamilyen rokoni kapcsolata a P. Szathmáryakkal, amit az Arvízkönyv többé-kevésbé sugall is. Talán innen ered, hogy a Tóth Kálmán szerkesztette Hölgyfutár (Nagy Ignác halála után ő vette át) író gárdájából — az Árvízkönyv szerzőinek nagy részét ez a csoportosulás adta — elsőként P. Szathmáry művét mutatta be a szépirodalmi antológia. Szathmáry Károly 1848-ban elnyert minisztériumi fogalmazói beosztását, Kossuth és a kormány hivatalos lapjainál vállalt segédszerkesztői munkakörét, katonai szolgálatát, továbbá a Habsburg háznak a magyar nemzeti öntudat megfojtására irányuló 3 évszázados ármánykodását leleplező történelmi vizsgálódását ismerve, lehetetlen a szabadságharc népköltészeti termékeinek — tábori és csatadalainak — összegyűjtésére vonatkozó országos felhívását kizárólag egy gyermekien naiv lélek tisztán irodalmi próbálkozásának minősíteni. Különösen az adott történelmi helyzetben, amikor a Kossuth-nóta elénekléséért a „Kossuth-kutya" jelzőn kívül még börtön is járt. A „statusférfiak és a nagyközönség" figyelmére egyaránt érdemes „nemzeti kincs" emlegetése, meg a forradalom alatt tapasztalt rendkívüli érzelmekre és szenvedélyes indulatokra tett utalás — a diadalmas győzelmi öröm és a honsirató hazafiúi keserv összegzése — egy évvel Világos után nemcsak a szabadságharc népi érzésvilágának és gondolkodásának a hiteles mutatótáblája lehetett volna, hanem olyan kimeríthetetlen kincsesbánya, olyan bővizű erőkút is, amelynek varázsos erejű italától megifjul a fásult szív és a beteg lélek: életre kel és megizmosodik a zsibbadt gondolat. Vagyis a kiszikkadt, kopár „tarmezők" lehangoló sivársága ellen ígért hatásos gyógyirt a közelmúlt hőseire és ütközeteire emlékező dalgyűjtemény. Ezért akart Apafi „a múlt két év" erőt és hitet sugárzó színes virágaiból hervadhatatlan koszorút fonni, hogy azt az emlékezet oltárára rakja. Hadd figyelmeztessen a dicső múltra, hadd élesztgesse a pislákoló reményt: kivirul még a letarolt puszta, megváltozik az élet — megszűnik a Habsburg elnyomás. A hivatali kötelességét aprólékos gonddal teljesítő Kis Antal szavaiból hamar kiolvasta Szathmári, hogy hiábavaló minden erőlködése — ügye veszve van. A felsőbbség nem engedi tévútra vezetni magát; nem hisz az ő naiv „irodalmi" érveiben. Okos megfontolással nem árult el önmagáról egyetlen „kompromittáló" adatot sem. Uralkodott érzésein, s fegyelmezte magát. Hatalmas tárgyi ismerete birtokában sem tüzelt a Habsburg ház és uralma ellen, még arról sem beszélt, hogy nem is olyan régen katonabajtársaival együtt ő is énekelte ezeket a dalokat. Hallgatott arról is, hogy Kossuth és a kormány hivatalos lapjainak a belső munkatársa volt. Mindössze annyit közölt: előzőleg az „irodai pályán" működött, és „amikor ideje vóltt, akkoris irtt a hírlapokban". 16