Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Mi ellen tüzelt Szeberényi? Először „A kritika titkai" ellen. Nemcsak a saját bevallása szerint is „szigorú" kritikája védelmében, hanem tiltakozva nevének „kikürtölése" ellen is, azt állítván, hogy Petőfi „egy tuczet goromba pimaszkodás mellett kikürtöli, kiket hisz ő azon bírálat íróinak". Tudjuk, ez nem igaz, mint ahogy a „tuczet goromba pimaszság" sem, hiszen amit Petőfi a jelzett cikkben közölt, csupán szerény válasz volt azokra az ironikus, mélyen sértő és megalázó kirohanásokra, amelyeket egykori iskolatársa és költői instruktora mind személye, mind költészete ellen intézett. Vagy talán úgy gondolta, hogy álarc mögé bújva mindent szabad? Szabad gátlástalanul tekintélyt rombolni és felelőtlenül lejáratni bárkit, mert a jelige, az álnév páncélt von a kritikus köré? Hogy a „müitész" szabadon sértegethet, a költőnek meg az a kötelessége, hogy némán tűrje a sértéseket, hiszen a kezdő poéták „fődísze — ahogy ő vallja — a szerénység" kell hogy legyen!? Másodszor tiltakozott Vakot Imre közleménye ellen, amellyel Petőfihez küldött versét: azaz „Szeberényi Lajosnak Petőfit dicsőítő episztoláját" visszautasítja. Viszonzásul most ő is visszautasította a „Petőfit dicsőítő" jelzőt, arról győzködve az olvasókat, hogy versének nincs egyetlen olyan kitétele, de még szava sem, amely az ún. dicsőítést igazolná. Meglehet; de szörnyű melléfogás volt, hogy leközölte a verset, hiszen ha valóban költő volt, akkor jól kellett tudnia, hogy egy vers gondolatainak a tendenciája és hangulata árulkodóbb és beszédesebb bizonyíték, mint maga a szó. És tegyük fel a jogos kérdést: vajon 1844 őszén, miért nem Tompának vagy Kerényinek címezte, ha őket tartotta a fiatal magyar költők legjobbjainak? Miért nem nekik kedveskedett vele? Miért Petőfit kérte arra, hogy ő „rögtönözze a papot" a temetési szertartásán? Ezeket írta ugyanis: E dicső hangokat ha fogom hallani Föltűnnek álmimban múltam bájnapjai, és életre kelek; újra „megjelen szellemem vigadni köztetek". Hát ez nem dicséret? Nem elismerés, hiszen ezzel egyenesen orfeuszi erőt tulajdonít Petőfi szavainak és gondolatainak!? Vagy ez kevés? Harmadik leleplezésével még ennél is többet ártott saját szava erkölcsi hitelének. Időközben ugyanis a Pesti Divatlap „impertinens" főszerkesztője: Vakot arra figyelmeztette: nagyon elrugaszkodott a valóság talajáról. Petőfi ugyanis eddig „nem nyilvánítá azt, hogy Szeberényi úr volna verseinek hírnöki bírálója". Erre ő — belátva óriási baklövését — imígyen változtatta meg előzetes vádját: tény; Vahot „lógósa, kedves Petőfije vagy Petrovicsa nem merte egyenesen nevemet kitenni, de kígyóként lappangva akart sérteni", majd egy váratlan bakugrással Vahot torkának rontott. „Ej, ej Vahud uram ... Végre még azt is el fogja ön akarni hitetni közönségével, hogy ön sem tartott Petőfi versei bírálójának, holott pedig ott is kotyogott róla, hol az a legkisebb összefüggésben sem állott. Ha már az ember annyira le akar aljasulni, hogy hazugságra vetemedik, akkor legalább legyen következetes". Ez aztán a pompás parádriposzt! Igazi kaméleonhoz illő! Tiszta öntus. A pengét azonban felesleges volt Vahotm irányítania, hiszen annak éppen az volt a célja, hogy leleplezze, ki is az a Hírnökben hangoskodó vitéz. Vagyis Szeberényi 162