Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

csak önmagának ártott. Ideges kapkodásával, saját érdekeihez idomított érvelésével és állításaival nem tudta visszájára fordítani az igazságot. Higgadt ésszel nehéz elfogadható magyarázatot találni erre a szánalomra méltó tojástáncra még az előjogokat biztosító rendi Magyarország kettős igazságának az ismeretében is. Különösen ha azt egy liberális polgári eszmékkel szimpatírozó, értelmes, művelt ember táncolja végig. Szeberényi ugyanis — 48-as magatartása tanúsítja — az volt. Úgy látszik azonban, a 25 éves fiatal jogász még nagyon ragaszkodott a maga kiváltságaihoz, és csak felfelé volt demokrata. Máskülönben miért nehezményezte, hogy a Pesti Divatlap vezető szerkesztője valóságnak megfelelő tényeket közölt. Vagy azt hitte, hogy az igazság nyílt megvallása sértőbb, mint a dolgok célzatos elferdítése? így lett ez a leleplezés önmaga leleplezése. Az elfogulatlan olvasónak nem lehetett többé semmi kétsége afelől, mennyire bízhat meg az ő állításaiban, és hogy kinek illene a vitában következetesebbnek lennie! A mindenáron való felülkerekedés kétségbeesett handabandázásai legföljebb csak nevetségessé tették a vereséget addig nem ismerő Szeberényit, ellenszenvessé a valóság félremagyarázására irányuló köpönyegforgatása, dörgedelmes stílusa és dölyfös modora tette. Se szeri, se száma a kíméletlen, megalázó kifejezéseknek és a fennhéjázó, felelőtlen durvaságoknak. Szinte kéjeleg abban, hogy a sértő kifejezéseknek milyen gazdag arzenálja fölött rendelkezik. A Leleplezések-htn olyan sűrűn és olyan iszonyatos választékossággal puffogtatja az emberi méltóságot és önérzetet sértő goromba szavakat és kifejezéseket, s ami még fájóbb, olyan szenvedélyesen veszekedő modorban, olyan gőgös alapállással harcol, hogy joggal tűnődünk el azon, mint pap hogyan tudott őszinte megbocsátást és megbékélést hirdetni, ha ő maga sem rendelkezett a csöndes meditáció, a mélyebb magábaszállás és önmérséklet adományával. Nem tudni, mi lett volna, ha Petőfiéi valóban felveszik az arcukba dobott kesztyűt, és erőteljesebben reagálnak a támadásra, mert jelen esetben Szeberényi szinte fantomok ellen harcolt. Találó kifejezéssel élve: félelmének nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Mindössze egy fenyegető jellegű mondat kellett, s ő máris felállította nagyhangú ágyúit, és durrogtatni kezdte lőszereit. De miközben Csóri vajdaként átélte a megsemmisítő diadal hősi élményét, és ellőtte puskaporát, be kellett látnia, vaktöltényei voltak — bármily nagyot pukkantak is, hatástalanok maradtak. Nem rendítették meg ellenfelei hadállását. Állításunk igazolására hadd említsük meg: Szeberényi több mint 700 sort pazarolt el a Petőfi elleni harcra, s az csak 40 sorral válaszolt neki! (Nem számítottuk ide a Tavasz с zsebkönyv ürügyén írt első két cikkecskéjét — összesen 15 sor —, amelyekben nincs egyetlen sértő kifejezés Szeberényi ellen.) Vahot is csak 3 apró szerkesztői üzenetben (25 sor) ítélte el — sértette meg(?) — Szeberényi objektívnak egyáltalán nem nevezhető, szenvedélyesen szangvinikus kritikusi magatartását, bántó melléfogását és emberi gyarlóságait. Ennyi jól célzott lövés íme tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy a sértettek elégtételt szerezzenek maguknak. Ellenfelüknek pedig nagyon hangos muníciói voltak. Hallgassuk csak, milyen veszettül szólnak! De figyelmezzünk írójuk helyzetmagyarázásainak megtévesztő kétarcúságára is, arra a nagyhangú, raffinait harcmodorra, amely a maga vélt igazának elhitetése és elfogadtatása érdekében