Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

A sikerrel kecsegtető életpályára végre rátalált pályakezdő költőt mélyen sértette ez az eljárás. Úgy érezte, személye ellen támadnak, és költői hitelét akarják aláásni a pápaiak, amikor az ő hozzájárulása nélkül költői nevével közlik ifjúkori zsengéit. Ezért tiltakozott a Pesti Divatlap Postasíp című rovatában, a kötetet kurrentáló cikkhez a következő glosszát fűzvén: „A fentisztelt társulat kiadván „ Tavasz" című zsebkönyvét, szíves volt egykori iskolai gyakorlataimat saját nevem alatt oda iktatni, most, évek múltával. Fogadja tehát alázatos köszönetemet e tisztelt társaság e lovagias, gyöngéd tettéért; irántai hálából a Tavasz második füzetébe majd összeszedem katonakoromból megmaradt alexandrinus verseimet, úgy hiszem, szívesen veendi a t. társ., miután azok még rosszabbak, mint melyek most jelentek meg. Petőfi" Nem késett soká a válasz — a régi barát: Szeberényi írta. Nem magánlevélben és nem baráti hangvétellel, hanem a nagy nyilvánosság előtt, kioktató modorban. Mint aki még mindig önképzőköri elnöknek érzi magát a verselgető kisdiákkal szemben. Úgy akarta kihúzni a számára kényelmetlen ügy méregfogát, hogy bántó fölényességgel azt magyarázgatta, miszerint „a Tavasz című zsebkönyvet egyes vállalkozók szerkesztvén, Petőfi úrnak nem volt oka az egész társulatot vádolni azért, hogy az ő tanulókori verseit is abba iktaták". Ez a lényegről egy szót sem szóló, Szeberényi névvel publikált közlemény érthetően bosszantotta Petőfit, akit a kimért, rideg hangnem is mélyen sértett. Nem maradhatott néma, s ezeket fűzte kommentárként Szeberényi tájékoztatásához: „Mintha bizony a Tavasz kiadói nem volnának a társaság tagjai", majd epésen még ezzel toldotta meg: „ ... ha olly gyöngédtelen akarnék lenni, mint a milly gyöngédtelenséget tapasztaltam magam iránt, igen szép fölvilágosítást fognék adhatni". A kontraverziának nem lett vége ezzel a hírlapi kakaskodással. Sőt. Most kezdődött csak az igazi csata. Olvasva a nyomasztóan konzervatív és már halódó pozsonyi Hírnökben, amelyről a Pesti Divatlap úgy vélekedett, hogy „szinte csak úgy tengődik már, mint Toldi lova a szeméten" (1844. ápr. 24-i szám) és a Századokban publikált „Leleplezések-et, amelyeket Szeberényi egyrészt a Tóth Gáspár uram anyagi támogatásával kiadott verseskötet, másrészt kifejezetten Petőfi ellen írt, azonnal felötlik bennünk a kérdés: szabad-e és jogos-e itt egyáltalán igazi barátságról beszélni. Nem volt-e nagyon is helyes a költő sejtése, amikor már 1843 nyarán kételkedett Szeberényi érzéseinek őszinteségében és tisztaságában. Roppant gyenge lábon állhatott ugyanis az a barátság, amelyet egy ilyen ügy kikezdhetett. Még szomorúbb az a magatartás, amely nem talált emberibb formát az ügy elintézésére, és nem a megbékélést kereste, hanem gőgös fennhéjázással, gunyoros, doktriner felsőbbrendűségi érzéssel, könnyen kitapintható rosszindulattal arra tört, hogy „barátja" első kötetének erkölcsi hitelét aláássa, és személyét a nagy közönség előtt lejárassa. Nos, ehhez a durva lépéshez, ehhez a szánnivalóan gyarló eljáráshoz nem lehetett elegendő ok az iskolai zsebkönyv ügye. Ide más is kellett. Különösen ha a már említett augusztusi pesti látogatás tényét és a november végi „kedveskedésül" szerzett és elküldött bordal szövegét és hangvételét is ismerjük. Nem kell túl sokat töprengenünk az indítékon. A sértett önérzet lávája tört ki Szeberényiből, különben a vita megmaradhatott volna a Tavasz című zseb-