Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

ember maga papja" lesz — és saját szívében önmaga építi templomát. (Önvéd). Csak akkor tud üdvözülni, ha „keble a közjóért ki nem hűl". (A két zsarnok). Ez a papi tevékenységet feleslegesnek és szükségtelennek minősítő tanítás — mégha a Greguss szerint törvényszerűnek érzett változást a belátható jövő hordja is méhében — nagyon messze esik a tételes vallás tanításaitól. Cseppet sem volt azonban veszélytelen — lazította a hívek kötődését az egyházhoz. Merész és szokatlanul új hangot ütött meg vele — a felvilágosodás gazdag antiklerikális hagyományai mellett is — a szerző a reformkor költészetében. Ezt értékelte tisztán Czóbel Ernő, amikor azt hangoztatta, hogy az irodalomtörténet kutatói tudatosan feledkeztek meg Greguss 48-as tevékenységének elemzéséről, mert Szarvason „az országgyűlések és hírlapok szabadelvűségét messzi maga mögött hagyó radikalizmussal követelte a régi társadalom felforgatását". Nem vitás, az ilyen gondolatok ellen védekezett a békésbánáti egyházmegye esperese és lelkészi kara is, amikor fél évvel március 15-e után — amint fentebb szóltunk már róla — arra kötelezte a logika fiatal tanárát, hogy csak olyan elveket hirdessen, amelyek összeférnek az állam és az egyház érdekeivel. Tudjuk, sem a nép lázadó birtokfoglaló akarata (Orosháza, Mezöberény), sem a klérus elleni heves támadás nem illett bele a kormány programjába. Legalább is 1848-ban. Utóbbi kockázatos is volt; a viharos időben helyi túlkapásokra is lehetett számítani — bajba kerülhetett volna nemcsak a nem túl nagy evangélikus egyházi birtok, hanem a gimnázium alapítványi földje is. Greguss az Edzdalokkal és a már többször is emlegetett politikai érdekeltségű művek fordításával szinte kiprovokálta a vihart. Valóban, jó néhány nyers megfogalmazású sora volt kihívóan sértő, úgy is mondhatnók: becsületbe vágó. Ezért nem tartjuk valószínűnek, hogy általános érvényű megállapításai ellen csak a szarvasi tanulóifjúság egészséges valláserkölcsi nevelését féltő közvetlen feletteshatóság tiltakozott. Nem kétséges, a részükről tapasztalt értetlenség volt Greguss számára a legfájóbb. Önemésztő keserűségét vallomásos versekbe fojtva, öntudatosan fogalmazta meg saját hitvallását. „A hatezer történetévet vizsgálva, meg kell vallanunk", hogy a fő célt — azaz a társadalmi békét — még nem értük el, kezdte objektív tárgyilagossággal a Nincs halasztást. Éppen azok gátolják ezt — állapította meg — „kik miatt nincs nyugalom" a földön. Ők intik csendre mindazokat, köztük természetesen őt is, kikben megfogant és hangot kapott az „ezredévi fájdalom ". Majd ennek a tézisek magabiztos nyugalmával ható alapelvnek a megfogalmazása után a szubjektív érzések lávája ömlik el a versen: Ha szentül lelkesülve zengem, Az emberiség zsoltárait, Dorgálva értesítnek engem, Hogy béke kell, nem lárma itt! Hát azt akarnák, fel ne forrjak, Ha látom évek óta már, Hogy az imádott aranyborjak Kuruzslatában nincs határ? . . .