Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

hibázik: de még ez sem elég merész kép a költőnek, akadékoskodik tovább a kritikus, s a hópelyheket összetépett lelke rongyaihoz hasonlítja; már ez nem nagyszerű, ez csak nevetséges, mert eszerint Petőfi lelke valami kopott kelméből készült, melynek rongyai a sűrű hóhoz hasonlók, tehát valószínűleg fehér flanellbői vagy vattából." (Ugye, ráismerünk itt is a hasonlóságra!) Pulszky azonban még ezzel a két sort összefogó érzékletes metaforával sem érzett rá a csapongó hópelyhek és az álom határán könnyen tovatűnő, tétova gondolatok közötti azonossági pontra, jóllehet Az őrült szeszélyesen ugrándozó s az értelem kontrollja alól kiszabadult gondolatszikráit nem tartotta elhibázottnak. Ez már a bölcsködő makacs értetlenség, a csakazért is hibakeresés müve — Petőfi nevetségessé tételének eszköze volt. Greguss különös kéjjel csemegézett Pulszkynak azon a kritikai megjegyzésén, melyet Petőfi néhány fiatalkori zsengéjéhez (Deák-pályám, Apám mestersége s az enyém, A világ és én, Rossz verseimről, A nap házasélete) fűzött. Ezek a „sértő hangú" versek „a szép betűt s hófehér papirost meg nem érdemlik — hangoztatja Pulszky —, mert ezeken még nem is nevethetünk jó ízűen, mint Blumauer piszkos pajkosságain, s aljasságuk nincsen elmésség által nemesítve, mint Heinénak néhány aljasabb költeményeiben (mennyire visszacseng Szeberényi felette kedvelt szava), hol a génius szárnyalását még akkor is érezzük, mikor az sárral dobálja azon tárgyakat és személyeket, melyekről kegyelettel szoktunk szólani". De lehetett-e jóízű nevettetés a célja pl. egy olyan Pe/ő/z-versnek, amely így kezdődik: Megvetésem és utálatomnak Hitvány tárgya, ember a neved! A természet söpredéke vagy te, S nem király a természet felett? (A világ és én) Greguss megnöveszti és tovább fokozza Pulszky szép betűről és hófehér papírosról szóló megállapítását, s a kötekedő pimasz-konfidens gúnynak más irányt adva, így éli ki az alapötletet: „A kiállítás, mint azt műértők is (р. о. a Pestihírlap ujdonádásza) bizonyítják, pompás; éhez tehát, mivel már el van döntve, nem lehet szólani. Mi a beültetést illeti, t.i. magokat a költeményeket, a szóvirágokat: ezek nem csak önbecsök által óvatnak meg a hervadástól, de azáltal is, hogy oly tartós kemény papírba vannak beültetve, melyet egyébre nem is használhatni, mint ara, mibül nincs haszon — gyönyörködésre. Istenem, mily szép papiros! Meg nem foghatom, mért nem tettek minden lapra még kevesebb betűt; így a velinnek hatása még tisztább, még zavartalanabb lett volna. Én ily papírra írni nem mernék: azok a nyomtatók pedig betűket szórtak rá, néhol egészen elüresítették! Jobb lett volna kiadni egy kötet tisztapapirost; a betűk habár kis számban mégis gáncsolandók". Mit mondjunk erre? Egy kritikusi kötelességéről megfeledkező, azt megtagadó, elvakult esztétának (az esztétika későbbi neves professzora lett) szomorú kultúraellenes, bibliofil elveket tagadó eltévelyedése. A bevezető részben elsütött éretlen és érthetetlen humor szerzőjétől valójában nem lehetett mást várni ezek után, minthogy Petőfi verseit olvasva, „jobban fázzon mellettök nyáron Szarvason", mint költőjük „fázott Debrecenben télen",