Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

alá vették és amit fertőzöttnek találtak, azt kiselejtezték. Megfelelő méretű nagy ablakokkal ellátott tyúkólakat építettek. A tyúkok és tojásaik azonosítása végett csapófészkeket készítettek. A nagyobb szakértelemmel rendelkezők törzslapot is vezettek. A tojásokat hetente egy vagy két alkalommal gondosan ládákba csomagolták és vitték a keltetőállomásra, ahol a piaci árnál lényegesen többet kaptak érte. Hódmezővásárhelyen 1936-ban kezdte meg munkáját az Állami Keltetőállomás. Szemenyei Ádám volt az első orosházi gazda, aki rendszeresen szállított oda tény észtojásokat. A tény észtojásokért kapott felár jó ösztönzőnek bizonyult s ezért sokan követték példáját. Eleinte csak Hódmezővásárhelyre, később más helyekre is szállítottak. Az 1940-es években még Kolozsvárra is. Felvetődött a gondolat, hogy Orosházán is állítsanak föl keltetőállomást, de ez a terv csak a háború után valósulhatott meg. Az első keltetőgépeket 1946. decemberében a Kossuth Lajos utcában, a volt Munkás Otthon épületében helyezték el. Ekkor még csak 4 db 10.000-es keltetőgéppel indult az üzem. Két év múlva már tágasabb helyre, a volt Magyar Mezőgazdák baromfifeldolgozó épületébe került át, a Csokonai utcába. Itt már 7 db 10.000-es géppel és 20 db 500-as asztali géppel keltettek. Ez utóbbiakban az Angliából repülőgéppel Magyarországra szállított pulykatojásokat keltették 57 %-os eredménnyel. 1948-ban az országos versenyben az Orosházi Keltetőállomás nyerte az I. díjat. A csirkék kelési eredménye az igen jónak mondható 73 % volt. A keltetőállomást Varga Sándor vezette, s ő szervezte meg az ún. mintaközösséget is. Ebbe a közösségbe azok a tenyésztők tartoztak, akik egyszínű, fajtatiszta tyúkállományt állítottak be, és akik tyúkjait az Országos Állategészségügyi Intézettől kiküldött állatorvos ellenőrizte. E tífuszmentes állatok tojásait szállították hetente a keltetőállomásra. Érdekes volt az a törekvésük, hogy határrészenként más és más színű állományokat alakítsanak ki. Munkájukat befejezni nem tudták, de így is Tatár sáncon csak fehéreket, a pusztaföldvári tanyákon csak kendermagosokat tartottak. A mintaközösség tagjai közösséggé kovácsolódtak össze. Társadalmi munkával ők költöztették el a keltetőállomást. Közösen szerezték be a vérfrissítéshez szükséges kakasokat is. Ezenkívül az év végén társasvacsorát rendeztek. A vacsora előtt a meghívott szakemberek előadást tartottak. A szükséges élelmet, tűzrevalót maguk adták össze. Természetesen nem hiányzott a zenekar sem, s a fiatalok táncra perdültek a vacsora végén. Az 1920-as, 30-as években voltak Orosházán és Orosháza szomszédságában már olyanok is, akik egy kissé amerikai mintájú vállalkozásba fogtak: Tyúkólakat, keltető- és csibenevelő házakat építettek, s a telepet drótkerítéssel vették körül. Kaszaperen Montágh Pál középbirtokos törzsállományának kifejlesztésére a nyugati államokból repülőgéppel hozatta a naposcsibéket. Ezekről az állatokról Mezei Gáborné, aki 1926-ban hetente járt a telepre takarítani, most így emlékezik vissza: „Sok szép jószág volt ottan, szerettünk volna venni belőle, de nekünk napszámosoknak nem volt annyi pénzünk." A gazdasági válság közbejötte miatt Montágh Pál itthon nem tudta az állatait értékesíteni, ezért 18