Gulyás Mihály: A baromfi-feldolgozás és a baromfikonzerv-gyártás története Orosházán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 12. Békéscsaba-Orosháza, 1987)

voltak. A mai üzem abban is különbözik a régiektől, hogy a libát és a kacsát már nem a szin alatt kopasztják, hanem a feldolgozóteremben. (62. sz. kép.) Valamennyi üzemben a hizlaldák közelében megtalálható volt a darálóhelyiség, a malom is. A hizlaldába rakott állatoknak sok eleség kellett. Régen köves darálókat használtak, a 30-as évektől kezdve a nagyobb teljesitményű és könynyebben kezelhető kalapácsos darálókkal dolgoztak. Az államosított üzemben még árpahántolót is beszereztek, hogy a hántolt árpa etetésével fehér színűre hízott csirkéket kapjanak. A morzsolt tengerit és az árpát a padláson tárolták, s facsatornán engedték le a darálóhoz. Rendszerint a malom szomszédságában állott a darafőző helyiség is, ahol nagy üstökben zsákszámra főzték a kukorica- és az árpadarát. A lehűlt darát fadézsákba öntötték, és háromkerekű kocsikon húzták a hizlaldákba. Az államosított üzemben az 50-es évek elejétől a csirkék eleségét gőzzel főzték a 200 —300 literes dézsákban. A nagy mennyiségű dara lassan hűlt, ezért a reggel főzött darát délután, a délutánit pedig csak reggel használták fel. Ha még ekkor is forró volt, darabos jégtáblákat nyomtak bele. Régen az egyes telepeken baromfin kívül más állatokat is tartottak. Fekete Lajos elmondotta, hogy amikor ő 1904-ben az Öhlschlager-céghez került, a tulajdonos két tehenét és sertéseit is gondoznia kellett. Az idősebbek azt is elmondták, hogy 1936 előtt Bernardinelliék szűk udvarában a vágóhelyiségtől nem messzire állott a 6 férőhelyes lóistálló is. Még a nagy telep átépítése után is a későbbi tojásfeldolgozó helyén 80—100 sertés számára hizlalda készült. Ebben a hizlaldában 1948-ig sertést tartottak. Ezután a sertéseket a Fortuna üzemébe, majd egy év múlva a feldolgozótól még távolabb, a Meszestelepre helyezték ki. A következő évben a vasúton kívüli Nyári-féle sertéshizlaldába kerültek. Végül 1955-ben a Paskum-földeken építettek egy korszerű 500 férőhelyes sertéshizlaldát. A sertéshizlaldával összefüggő melléktermékfőző helyiség növelte a telep bűzét. A melléktermék, bármennyire is zártan főzték, kellemetlen szagot árasztott. Ennek ellenére az üzem tulajdonosai szívesen foglalkoztak sertéstartással, mert az értéktelen baromfivért, belet és a dögöket sertésekkel etették föl. Steinberger János említette, hogy félévenként 40—50 hízósertést adott el, amely szinte csak a mellékterméken, illetve a rossz tojáson hízott meg. A 180 ezer forintért épült 500 férőhelyes hizlalda is két év alatt törlesztette az építési költséget. 1964-ben a baromfiipar a sertéshizlalást megszüntette. Ez időtől az Állatifehérjét Előállító Vállalat vett át minden mellékterméket és tollhulladékot, amit naponta el is szállított. A mai ember számára különös, de régen természetes dolog volt, hogy az üzemekbe hetenként hoztak egy-egy kocsi szalmát. Fontos anyag volt ez akkor, kellett a lovak alá, ezzel almoztak a sertéseknek, ezt használták a tojások csomagolásánál, télen a tojásos vagonokat ezzel bélelték, s ezen pihentették a kövér jószágokat. A szalmát nem vásárolták, ezt a konyhakertészek hozták, s cserébe elvitték a trágyát. A hatvanas évek végén még használtak szalmát a pihentetőben lévő libák alá, de amióta a vágás a szállítóketrecekből történik, szalmára már nincs szükség. Az államosítás előtti üzemekben trágya bőven volt. Az istállókból, a sertések 82