Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

kiadott iskolai színjátszást betiltó egyházi rendelet után. 1575-ben megjelent művét az ajánlásból ítélve 1571-ben, békési lelkész korában készíthette. Selnecker Miklós drezdai udvari lelkész sovány mondanivalójú, sótlan drámája szolgált alapul hozzá. Az ő műve azonban azáltal, hogy nem kötötte magát szolgaian az eredeti szöveghez, jelentősebb, súlyosabb lett az eredetinél. A humanista konvenciók és a klasszicizáló kórusok elhagyásával tömörebbé vált. Az eredeti mű katekizáló-moralizáló szándékán sokat változtatott egy-két szereplő — mindenekelőtt Kain — erőtől duzzadó, népi nyelven beszélő figurája. Neki lehetett köszönni, — ha tudott egyáltalában érdeklődést kelteni a dráma, — hogy a közönség elviselte a többiek bárgyú jámborságát, túlzó, hihetetlenül naiv jóságát. Káinban — akiben a józan paraszti észjárású Markalj alakjára érzünk rá —, az író az élet élvhajhászó, határtalan szerelmesét, a század világában szinte valószínűtlen, tudatlan és vásott kölyöktípusát mintázta meg. Élvezzük beszédét és természetes életszemléletét, vaskos realitásérzékét. Nincs adatunk rá, vajon előadták-e Békésen. Lehet, hogy csak Szatmáron (oda távozott Szegedi Lőrinc), s ez magyarázza a nyomtatásban észlelhető 4 éves eltolódást. De hadd idézzünk valamit Kain szavaiból állításunk igazolására: „No am bar dörögjön Adam biro, de ez az en regulám, hogy nagy duskat inni, és frissen tantzolni akarok, iszom, lakom és pallyazoc. Haia leanyoc, most vagyon az arany üdö, eszem-iszom, mig iffiu vagyoc, pokolt az után könyü meg találnom. Ely, mig ehetz, hamar elmulic ez kedves iffiusag, agsagra, hurutosra fordul minden előtted, minden iob iámbor volt, apamis mi nálunknál, miért most illyen szent, io, io, io, el megyec nagy örömmel, hogy az anyám vissza ne hiyon". Három szerény fényforrás — három kislétszámú iskola tevékenységét ismertettük a szomorú magyar éjszakában. Tudjuk, csak vázlatos jellemzést adhattunk róluk. Sok mindent elsodort a török hódoltság pusztító zivatara. Csak a fennmaradt emlékekre támaszkodhattunk. Tisztelettel és ámulattal adóztunk azok előtt, akik e nehéz levegőjű tragikus korban élni akarásra, plebejus nép- és hazaszeretetre, a kínzó megpróbáltatások férfias vállalására és a tudomány igéző szépségének a szolgálatára tanítottak, saját példájukkal, életükkel és tevékenységükkel mutatva utat. 33