Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)
6. GYÜMÖLCSÖS ÖNTÖZÉS A Körösök mellett néhány gyümölcsöst is berendeztek öntözésre. Legismertebb volt az, amelyet Sulyok-Schulek Béla, az Ivánfenéki Ármentesítő Társulat (Gyoma) főmérnöke hozott létre Oyoma-kecsegészugi 11,5 ha-os birtokán. A Holt-Körös által övezett félszigetet 1933-ban telepítette be törpealanyú télialma-fajtákkal (211). Több éven keresztül itt vizsgálta a gyümölcsfák öntözésének néhány kérdését, mint pl. célját, módszereit, vízmennyiségeit, időpontjait. Az öntözés célját Sulyok-Schulek nem a gyümölcsök „hizlalásában" látta, hanem az elégtelen mennyiségű természetes csapadék pótlásában. Ennek számos előnyét tapasztalta: a fák korábban fordultak termőre, nagyobb volt a gyümölcs és bőségesebb a termés, az évenkénti termésingadozás csökkent, vagy megszűnt (212). A telepítés utáni első években altalajöntözéssel próbálkozott. Ennek lényege az volt, hogy minden második fasor között mélybarázdát létesített azzal az elgondolással, hogy ebből a vizet az altalajon keresztül átszivárogtatja a fák aktív gyökérzónájába (136). A módszer nem vált be, mert a kötött réti talaj oldalirányban alig vezette a vizet, továbbá azért sem, mert a barázdák akadályozták a talajművelési és egyéb munkálatokat. A következő években ún. medencés-árasztó öntözésre rendezte be gyümölcsösét (219). Ebben az esetben minden második fasor között magasvezetésű földcsatornákat létesített (33. kép), s ezekkel párhuzamosan a fasorok vonalában alacsony töltéseket. E területsávokat harántirányú töltésekkel 200 m--nyi medencékre osztotta fel, amelyekben 4—6 fa helyezkedett el. A vizet motormeghajtású szivattyúval emelték ki a kecsegészugi Holt-Körösbol, és a gyümölcsös főcsatornájába juttatták, majd innen szivornyákkal az öntözőcsatornákba. Ezek töltéseit kapával átvágták, és a vizet a medencékbe vezették. Az átvágásokat az öntözőcsatornák távolabbi végén kezdték, és a főcsatorna felé haladtak. A tenyészidőben 3—4-szer öntöztek, s egy-egy öntözéskor 100 mmnyi vizet adagoltak ki. E módszer előnye az volt, hogy a csatornákat és a töltéseket ekével készítették el, hátránya viszont, hogy ezek az elemek akadályozták a gyümölcsös ápolási, trágyázási és növényvédelmi munkálatait, s körülményessé tették az akkor szokásos konyhakerti köztestermesztést. Mint minden árasztó öntözés, ez is rontotta a talaj szerkezetét, és veszélyeztette hézagrendszerének megfelelő víz +levegő arányát. Sulyok-Schulek a tározó öntözéssel is foglalkozott (220). Abból az alapgondolatból indult ki, hogy a fák számára a talajban tarozódott téli nedvesség képezi az alapvető vízkészletet, melyet a nyári csapadék és az öntözővíz csupán kiegészít. Több évi megfigyelései szerint a téli csapadék 40—50 cm mélységig áztatta be gyümölcsösének talaját. Kívánatos lett volna viszont az 50—90 cm-es beázás, mert ebben a mélységben helyezkedett el a fák aktív gyökérzónája, amelynek döntő szerepe volt a víz- és tápanyagfelvételben. A tározandó vízmennyiség meghatározásában abból a talajtani adatból indult ki, hogy a kötött talaj 1 cm-es rétege kb. 3 mm vizet tárol. Azaz az 50—90 cm mélységű réteg beáztatása 150—250 mm vizet igényelt. Ezt a mennyiséget fagymentes október—november hónapokban — azaz a fák nyugalmi állapotában — javasolta a talajba juttatni árasztással. 91
