Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

töltötték be szerepüket (Phoenix-, Lanninger-, Zala-típus). Egyik megoldás sem volt megfelelő, mert a szóráskép területén a kijuttatott csapadék 0—40 mm-ig terjedő eltéréseket is mutatott. — A szórásképek túlfedéseit és az öntözetlen felületeket nem küszöbölték ki sem a körbe öntöző (Phoenix-, Krause-típus), sem a négyzetbe öntöző berendezések (Lanninger-, Zala-, Kemény-típus). A négyzetbe öntöző berendezések elméletileg alkalmasak lettek volna ugyan e hiányosság csökkentésére, a gyakorlatban azonban a szél a négyzetes szórásképet is eltorzította. 8. Az esőszerű öntözések hazai történetében különleges helyet foglal el a derekegyházi uradalom hajós öntözése, amely több éven kei észtül állt az országos érdeklődés középpontjában. Az újszerű öntözési mód előnyeit a. korabeli szakemberek elismerték ugyan, azonban néhány vitatható oldalára is felhívták a figyelmet. Egyik felvetésük az volt, hogy az artézi kutak létesítése nem lehet gazdaságos, ha azok csak az öntözést szolgálják. Azt is feltételezték, hogy a nagy vízhozamú és szabad kifolyású derekegyházi kutak idővel csökkenthetik a közel azonos rétegekből táplálkozó hódmezővásárhelyi és szentesi artézi kutak hozamát, és ezzel veszélybe hozhatják e helységek ivóvízellátását. A legnagyobb kockázatot abban látták, hogy a nátriumsókat tartalmazó artézi víz idővel elszikesíthoti a talajt. Ezt a folyamatot a csatornákban tározott nagy mennyiségű víz is előmozdíthatja oly módon, hogy felemeli a talajvízszintet, és ezzel az altalaj káros sóit a felszínhez közelebb juttatja (253, 190). Napjaink kutatása azt igazolta, hogy az elszikesedés veszélyének egykori felvetése nem volt alaptalan (231). Ettől eltekintve nem hanyagolhatók el azok az eredmények, amelyeket az uradalom elért a szántóföldi öntözés növénytermesztési és műszaki elveinek felderítésében. Az eredményekhez sorolható az is, hogy a derekegyházi műszaki megoldások és öntözési tapasztalatok támpontként szolgáltak a felszabadulás utáni — a későbbiekben sikertelennek bizonyult — hajós öntözések számára. 9. Az esőszerű öntözés csónakos változatával Kienitz Vilmos próbálkozott meg 1934ben a Gyula—békéscsabai Élővíz-csatornán. Hasonló berendezést hozott létre az Ivánfenéki Ármentesítő Társulat Gyomán. Ez a berendezés abban tért el a Kienitzfélétől, hogy belvízcsatorna felott haladva emelte ki a vizet — tehát a néhány évvel ezelőtt használt vízágyús berendezéshez hasonlított. Kienitz a tömlős öntözéssel is próbálkozott. Ez a megoldás az esőszerű öntözés egyik ősi változatának fogható fel. 10. Tökéletesebb esőztető berendezéssel kísérletezett a sarkadi béruradalom 1936—37ben. A berendezés alacsony teljesítménye, magas amortizációs és üzemelési költsége miatt az öntözés gazdaságtalannak bizonyult. 11. Az előzőekből megállapítható, hogy az öntözési törvény megjelentse előtt a DélTiszántúlon csupán szórványos és többségében kis jelentőségű szántóföldi öntözések jöttek létre. A legtöbb öntözés a próbálkozások szintjén rekedt meg, majd néhány év múlva beszüntette működését. Az öntözési törvény megjelenése után megindult ugyan a szántóföldi öntözések intézményes fejlesztése, azonban — a rizstermesztésen kívül — nem hozott jelentősebb eredményeket. Az esőszerű öntözések — egykét kivételtől eltekintve — nem voltak gazdaságosak, mert a berendezések teljesítménye általában alacsony volt, amortizációs hányaduk és üzemeltetési költségük viszont magasnak bizonyult. 66