Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)
öntözött és öntözhető területek szétszórtsága is. Az ebből eredő vízvezetési és gazdálkodási hátrányok csökkentése céljából a vízügyi szervek gyakran vetették fel a tagosítások szükségességét, az öntözések centralizációját és táisulásos alapon történő megvalósítását. A felvetések azonban nem valósultak meg, mert az ország akkori adottságai mellett alig lehetett volna feloldani a magántulajdon és a mezőgazdasági vízhasznosítás ellentmondásait. 5. Az öntözési törvény célkitíízéseitcl és az Oiszágos Öntözésügyi Hivatal eredeti elveitől az úttörő öntözőtelepek távolodtak el a legnagyobb mértékben. Az úttörő-gazdák többsége ugyanis nem volt őstermelő, hanem a mazőgazdasági termeléstől távolálló, de a rizskonjunktúrát kihasználni igyekvő tőkés, tisztviselő stb. Vállalkozásaikhoz kiváló lehetőségeket kínáltak az addig alig hasznosított legelők ét szántóföldek, amelyeket bérbe vettek, és állami támogatással rizstermesztésre rendeztek be. Mivel e talajok szegényes tápanyagkészletet a rizs rövidesen felhasználta, rossz szerkezetüket pedig az árasztás még rosszabbá tette, rajtuk két-három év múlva minden mezőgazdasági termelés lehetetlenné vált. Az ilyen következményekre az úttörő-gazdák nem vetésváltásokkal, meliorációkkal és tápanyag-visszapótlással válaszoltak, hanem azzal, hogy a kimerült és elgyomosodott telepeket elhagyták, és újabb bérleteken folytatták a rizstermesztést. Akkoriban ezt a módszert „nomád-rizstermesztésnek" nevezték. Az úttörő-tel epek tehát valójában nem voltak ez Öntözéses gazdálkodás mintapéldái, hanem inkább nyereségcentiikus tőkés vállalkozások. Nem vitatható viszont az a jelentőségük, hogy gyakorlati tapasztalatokra tettek szert az öntözésben, s ezek a későbbi időkben is felhasználásra kerültek. 6. Az 1910 — 20-as évek kezdeti próbálkozásaitól eltekintve a haza ; esőszerü öntözések 1923-ban kezdődtek meg. A Dél-Tiszántúlon 1924—44-ig csupán néhány nagybirtokon és ármentesítő társulatban folytak ilyen irányú próbálkozások. Az újszerű öntözési mód rövid idő alatt elteijedt az országban, ami a kereskedelmi és a gyári propaganda következő — egyébként többségében helyes — érveivel magyarázható: a hoidozható esőztető berendezések minden talajon és kultúrában használhatók, nem igényelnek különös terep- vagy felszínrendezést, nem akadályozzák a növény ápolási és betakarí tatár i munkákat. 7. Az esőszerű öntözések 1923 utáni fellendülését 1930-ig nagyméitékű hanyatlás követte. A hanyatlás a felületi öntözéseknél felsorolt okokkal magyarázható. Hozzájárultak továbbá a berendezések magas amortizációs és üzemeltetési költségei és alábbi műszaki fogyatékosságai (134, 57, 213, 239, 60, 117): — A kereskedelem és a gyárak nem komplett berendezéseket hoztak forgalomba, hanem csupán a csőhálózatot és a szerelvényeket. Az erőgépről és a szivattyúról a gazdaságoknak kellett gondoskodni, ami leginkább úgy történt, hogy a csőhálózathoz az éppen rendelkezésre álló — gyakran selejtet — erőgépet és szivattyút kapcsolták — rendszerint különös hidraulikai összehangolás nélkül. — A csőtagok egymáshoz való kapcsolása ékes szerkezetekkel (Phoenix-, Lanninger-, Krause-, Zala-típus), csavaros karimákkal, S torz-kapcsolókkal történt (Keménytípus). Egyik megoldás sem vált be, mert lassúvá tette az áttelepítést, amihez a csövek nagy súlya is hozzájárult (pl. a Kemény-féle berendezés fővezetékének egyetlen esc tagja elérte a 100 kg-ot). — A szárnyvezetékek nagy súlyú ún. poligonális kerekeken (Phoenix-típus), vagy bakokon nyugodtak (Lanninger-, Krause-, Zala- es Kemény-típus). Áthelyezésük gördítéssel, illetőleg áthordással történt. Ez nehézkes volt, és veszélyeztette az egymáshoz kapcsolt csőtagok épségét. — A szórófejek állók voltak (Krause-, Kemény-típus), vagy pedig egyszerű nyílások 65
