Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

ÖSSZEFOGLALÁS, KÖVETKEZTETÉSEK 1. A tiszántúli rétöntözések gondolatát elsőként Tessedik Sámuel vetette fel a XVIII— XIX. század fordulóján. Javaslatai nem valósultak meg, mert ebben az időben a vizek kártétele elleni védekezés jelentette a fontosabb feladatot. 2- A Dél-Tiszántúlon a XIX. század második felében jöttek létre az első rétöntözések, mégpedig Szarvason, Gyomán és Nagylakon összesen mintegy 180 ha-on. Létrehozásuk azzal a korabeli felfogással állt összefüggésben, hogy a rétgazdálkodás legfonto sabb kulcsa a víz, mert védelmet nyújt az aszályok ellen, kilúgozza a szikesek káros sóit, oldott anyagai pedig feleslegessé teszik a rétek trágyázását. Az öntözött rétek rövid idejű fennállása arra utal, hogy a várt hatások nagy része nem következett be. 3. A hazai rétek tudományos igényű vizsgálata a századforduló éveiben indult meg. A Dél-Tiszántúlon ez a munka a mezőhegyesi, mindszenti és főként a békéscsabai réten folyt, adatgyűjtések és megfigyelések a Tisza István és társai öntözőérdekeltségének rétjein, a dobozi és a Doboz-pósteleki uradalom rétjein is történtek. E rétek összes területe 1500 ha volt. 4. A közel két évtizedes vizsgálatok azt bizonyították, hogy az öntözővíz ásványi anyagai elhanyagolhatók a rétek tápanyag-utánpótlása szempontjából. Figyelemre méltónak bizonyult viszont a víznek az a hatása, hogy a talaj tápanyagkészletét fokozott mértékben mozgósította. Erre utalt a termések kezdeti növekedése, majd később fokozatos csökkenése. A jelenséget korán felismerték a mezőhegyesi, mindszenti és a békéscsabai réten, ahol a tei'mések csökkenését trágyázással, felül- és újravetéssel ellensúlyozták. A többi réten erre csak kivételesen került sor. 5. A szikesek öntözéssel való javítását a békéscsabai és egyéb tisztántúli réteken tanulmányozták 1902 — 1905-ben. A gondolatot Kvessay Jenő vetette fel, a szükséges talajkémiai vizsgálatokat 'Sigmond Elek és munkatársai végezték. A vizsgálatok eredményei kezdetben azzal biztattak, hogy a szikesek sótartalma öntözéssel csökkenthető. Mivel a vizsgálatokat nem követték újabbak, az öntözéssel való javítás lehetősége évtizedeken keresztül vitatott kérdés maradt. Az idők során gyűjtött gyakorlati megfigyelések és az 1952 — 57-ig a hortobágyi szikes gyepeken végzett tartamkísérletek ezt a kérdést azzal zárták le, hogy az öntözés egymagában nem tekinthető talajjavítási eljárásnak, viszont eredményesebbé teheti az egyéb meliorációs beavatkozásokat. 6. A XIX. század fordulóján kevésbé volt vitatott az a kérdés, hogy a rossz vagy a jó földek szorulnak-e inkább öntözésre. Az akkori szaktekintélyek (pl. Kvassay, Gyárfás, 'Sigmond) és a közfelfogás csak a gyenge teimékenységű földek öntözését tartotta érdemesnek. Ennek egyik indoklása az volt, hogy az aszályos éveket kivéve a jó földek öntözés nélkül is elfogadható terméseket adnak, a másik pedig az, hogy az öntözést meliorációs eljárásnak tekintették. Figyelembe kell venni továbbá azt a tényt, hogy az akkori rétöntözések többsége a korábban vízjárta szikeseken és réti talajokon létesült, tehát alacsonyfekvésű és a felületi öntözés számára kedvező területeken. Ezekkel az indokokkal és tényekkel magyarázható az is, hogy a századfordulótól kezdve éveken keresztül a közfelfogás az öntözést lényegében a rétöntözéssel — tehát a gyenge termékenységű földek öntözésével azonosította. 7. A hazai szikesek első gyakorlati osztályozási rendszerét 'Sigmond és munkatársai dolgozták ki a békéscsabai és egyéb Körös-völgyi öntözött réteken végzett talajkémiai és botanikai viszgálatok alapján. A vizsgálati eredmények új adatokat szolgáltattak a szikesek kémiai és fizikai tulajdonságairól és több növény, pl. a lucerna, szarvaskerep és néhány fűfaj só tűréséről. 43