Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

alacsony töltésekkel kisebb medencékre, skatulyákra osztották fel, és a természetes csapadékot ezekben tartották vissza. Az eljárás tehát a limános csapadék-visszatartáshoz hasonlított, és ez sem tekinthető öntözési módszernek. Előnyei közül a gazdaságosság és a megvalósítás egyszerűsége emelhető ki (248). A valódi legelőöntözésekkel vidékünkön csupán elszigetelt próbálkozások történtek — főként azokon a birtokokon, amelyeken rét- és egyéb öntözésekre is berendezkedtek. A legelőket egyszerű módon — átfutó árasztással — öntözték, trágyázásukról, meliorációjukról, felül- és újra vetésükről nem, vagy alig gondoskodtak. Időrendi szempontból elsőként említendő a békéscsabai öntözött legelő, amely az öntözött rét szomszédságában létesült 1904-ben. Területe 14,1 ha volt, talaja szolonyec és réti talaj (107). A legelőt három közel azonos nagyságú szakaszra osztották fel, és a szakaszok legeltetését 15—20 naponként váltották. Tápanyagutánpótlása egyedül a legelő állatok ürülékével és a karámban összegyűlt trágyával történt (206). Az öntözés első éveiben a legelő igen gyomos volt. A gyomirtás érdekében a legelőt 1906-ban kaszálóként használták. Ezután ismét legelőként kezelték, és a közben végzett takarító kaszálások és öntözések hatására az értékesebb fű- és herefajok szaporodtak el. A legelő feljavulására a fokozatosan növekvő bérleti összegek utalnak. Amíg ugyanis az öntözések bevezetése előtt a terület 1 ha-ját 17—21 Koronáért adták ki bérbe, addig 1907-ben 52 Koronáért, 1913-ban pedig 87 Koronáért — valamennyi esetben hat-hat évi időtartamra. Az akkori szénaárakat alapul véve ezek az összegek 700—800 kg, illetőleg 2,6—3,5 t széna árának feleltek meg. Gyárfás József közlése szerint a legelőn 1907-ben 17—31 marha legelt, ami ha-ként kb. 2 számosállatnak felelt meg (111). A legelő további sorsához tartozik, hogy 1928-ban területéből 1,7 ha-t, a mellette fekvő nem öntözött legelőből 10,3 ha-t rendeztek be rizstermesztésre. A nagymértékű gyomosodás miatt a rizstermesztést 1930-ban beszüntették, és a területet továbbra is legelőként hasznosították (118, 270). Tisza Kálmán örököseinek vadászi birtokán 23,6 ha-os legelőt rendeztek be öntözésre 1906-ban. A békéscsabai legelőhöz hasonlóan ezt is három szakaszra osztották fel, a szakaszok területe 6,3, 8,0 és 9,2 ha volt. A szakaszváltás itt is 15—20 naponként történt. A szakaszok túlzott méreteit az állatok szabadabb mozgásával és a berendezési munkálatok gazdaságosságával indokolták. A legelőn 1908-ban 79 vegyes korú lovat tartottak, tehát eltartóképessége 0,5 számosállatnak volt vehető ha-onként (111). A legelőöntözés az első világháború éveiben szűnt meg. Az 1929-ben országosan megindult zöldmezőmozgalom vidékünkön csupán néhány érdeklődőre talált. Ilyen volt a Derekegyháza—Terehalmi Legeltetési Társulat, amely 1930-ban 170 ha-os legelőt rendezett be öntözésre. Az öntözővizet két artézi kút szolgáltatta. A vizet föld-medencékben gyűjtötték össze, majd — évenként háromszor — innen juttatták a legelőre (249). A SzarvasKákái Legeltetési Társulat 1935-ben készített tervet 115 ha-os legelő öntözésére. Ebből csupán annyi valósult meg, hogy a legelőt skatulyákra osztották fel, és 1942-ben átfutó árasztással öntözték. A vizet a közeli rizstelepek időszakos lecsapolásából nyerték (232). Adatok vannak arra is, hogy Mezőgyán község határában legelőt terveztek öntözni 1939-ben, ami azonban nem valósult meg (170). 42