Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

válnak. Erre az elvre vezethető vissza az a téves vélemény is, hogy a szikesek trágyázását csak a sók kilúgzása után indokolt megkezdeni (105, 145). A rét termésátlagairól a 6, sz. táblázat nyújt tájékoztatást (205, 227, 228): A táblázatból látható, hogy az első évek (1901—1903) öntözései nyomán az átlagok ugrásszerűen megnövekedtek, ami a tápanyagkészletek fokozott feltáródásaval függött össze. A következő évek (1904—1905) stagnáló termései a tápanyagok megfogyatkozásával magyarázhatók. A korábbi felfogással szemben ezek a tények arra utaltak, hogy a rét talaja nem volt tápanyagokban gazdag, tehát a rendszeres trágyázást már az első években meg kellett volna kezdeni. A rét 25 évének termésátlagai általában kiegyenlítettek. A kivételt képező 1917—23. évek közepes termései a természetes csapadék, az öntözés és a trágyázás összhangjának kedvezőtlen alakulásával magyarázhatók. A rét néhány tábláján 1901 óta folytak trágyázási kísérletek komposzttal és különféle műtrágyákkal, a teljes rétterület trágyázása csak 1905-ben indult meg. Az eredményt az 1906—16. évi stabilizált termések jelzik. Ezekben az években is komposztot használtak, amit a városi szemétből, fekáliából, hízósertés-trágyából és a városi méntelep trágyájából állítottak elő — évenként mintegy 600 t mennyiségben. Ez azonban nem volt elegendő a teljes terület rendszeres trágyázásához. A komposzt ugyanis csupán két-három évig hatott, tehát az előirányzott évi 3,5 t/ha mennyiség csak 5—6 évi trágyázási fordulót tett volna lehetővé (109, 205). A trágyázási forduló lerövidítését a műtrágyák alkalmazása oldotta meg. Ezek közül Thomas-salakot (350—450 kg/ha), szuperfoszfátot (250 kg/ha), csilei salétromot (100 kg/ha), mésznitrogént (150 kg/ha) és kivételesen 40%-os kálisót (150 kg/ha) használtak. A komposztot, a foszfor- és káliumtartalmú műtrágyákat ősszel vagy télen szórták ki, a nitrogéntartalmúakat a tenyészidőben. Terméstöbbletüket a komposzt, a foszfor- és nitrogéntartalmú műtrágyák különféle kombinációival érték el (109, 110, 203, 227). A trágyázás és öntözés hatására a szénatermések általában 5,0 t/ha fölé emelkedtek az 1906—1916. években. Mivel a háború kezdetétől 1924-ig a rét alig részesült trágyázásban és öntözésben, a termések 1917-től hanyatlásnak indultak, és mélypontjukat (2,2 t/ha) az aszályos 1921. évben érték el (223, 48). Az 1926—1935. években a terület 40—60%-át trágyázták meg évenként, és ennek eredményeként a termések megközelítették vagy meghaladták az 5,0 t/ha átlagot. A kivételt képező 1929. évi alacsony termést a téli fagykárokkal magyarázták. A fagytól kiritkult növényállományt 1930 tavaszán fehérherével, svédheróvel és szarvaskereppel vetették felül, s jelentős termést (6,4 t/ha) értek el. Az 1933. évi magas termés (6,5 t/ha) a korábbi évek trágyázásaival, a megfelelő mennyiségű évi csapadékkal (604,6 mm) ós öntözővízzel {242 mm) magyarázható (228). Az 1901—1907. években a rétet évenként 3—4-szer öntözték: április-májusban, júniusban, júliusban és augusztusban. Megpróbálkoztak az őszi —- tározó — öntözéssel is, ez azonban nem vált be, mert késleltette a gyep tavaszi megindulását, és erőteljes mohásodást váltott ki (110). Az április-májusi öntözés sem volt általában hatásos, mert a talaj ekkor még elegendő téli nedvességet tartalmazott, az öntözővíz pedig hideg és iszapos volt. Az iszap a növényekre rakódott és porossá tette a szénát, a hideg víz pedig lehűtötte a talajt, és késleltette az állomány megindulását. Mivel ezek a hátrányok nem álltak arányban a vízben levő tápanyagokkal, a tavaszi öntözést beszüntették, és 1910-től általában csak 2—3-szor öntöztek évenként. Naponként 3—4 táblát öntöztek 37