Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

2. GYEPÖNTÖZÉSEK 2. 1. A rétöntözések korai tervei A Tiszántúlon a rétöntözés gondolatát elsőként Tessedik Sámuel vetette fel a XVIII—

XIX. század fordulóján. Egyik 1804. évi Írásában azt javasolta, hogy a vízfolyásokat „célszerű gátépítéssel, víz vezetésekkel és vízi kerekekkel a rétek és kertek öntözésére" is fel kellene használni (242). De a magyar paraszt — írja az 1786-ban megjelent Paraszt Ember c. munkájában — „nem is tudja azt, hogy megjobbítatott, vagy úgy nevezett mesterséges rétek létezhetnek", s ezért gyakorlati példákkal kellene őt rávezetni, hogy ,,a réteknek nedvesítésit szokásba vegye". A példákat — élete végéig mindhiába — a földesuraktól várta azzal, hogy ,,bár tsak ő (—a földesúr—) állítaná fel az első víz-öntőtsigát (— helyesebben: vízkiemelő kereket — Wasserrad —) az Uraság rétjén, hogy az által a rétek a száraz esztendőkben meg-öntöztessenek" (241). Ezek a felvetések koraiak voltak, mert a XVIII—

XIX. század fordulóján a Tiszántúlon nem a rétöntözések megvalósítása, hanem a vizek rendezése és a vízkárok elleni védekezés jelentette az alapvető vízgazdálkodási feladatot. A XIX. század első felében a termelési ágak közül a Tiszántúlon nagyobb jelentősége volt az állattartásnak, mint a növénytermesztésnek, amely lényegében a saját és a helyi lakosság ellátására korlátozódott. Az állattartás nagyobb jelentőségét főként az indokolta, hogy az akkori járhatatlan utakon a lábon hajtott állatok könnyebben voltak értékesíthetők, mint a szállítást igénylő gabonafélék. A XIX. század végén befejezett vízrendezések után a jobb minőségű rétek és legelők feltörésre kerültek, a gyengébbek ősgyepként maradtak meg. Az új területek szántóföldi művelésbe vétele azonban megkövetelte az igásállatok létszámának növelését, eltartásuk pedig a korábbinál nagyobb szálas takarmány mennyiséget. A takarmány mennyiség növelését az is megkövetelte, hogy ebben az időben az igénytelen magyar szürke marha rideg tartása háttérbe kezdett szorulni, és helyét az igényesebb magyar tarka marha félintenzív, istállózott tartása foglalta el. A szántóföldeken azonban nem szálas takarmányokat termesztettek elsősorban, hanem a fellendülő gabonakereskedelem és a mezőgazdasági ipari üzemek által igényelt kalászosokat, kapásokat és ipari növényeket. A szálas takarmány-hiányhoz az is hozzájárult, hogy a vízrendezések után visszamaradt gyenge minőségű gyepterületek fűtermése még bizonytalanabbá vált. A közvélemény ezt azzal indokolta, hogy a folyószabályozások megszüntették a vízfolyások addigi időszakos kiöntéseit, a mocsarak lecsapolása pedig a párolgó vízfelületeket. A környező levegő és a gyepek talaja ezért nagymértékű kiszáradásnak, sivatagosodásnak indult. A folyamat ellensúlyozására a közvélemény nem az öntözések megvalósítását sürgette, hanem az erdősítést és a mocsarak részbeni visszaállítását. Az idők során ebből a felfogásból csupán az igazolódott be, hogy a folyószabályozások és a mocsarak lecsapolása feltétlenül kedvező hatást fejtett ki a talajvízszint süllyedésére és talajfejlődési folyamatokra (231). Pl. az egyik 1930-as években elhangzott megállapítás szerint ,,a klíma (azaz a makroklíma) képes bizonyos kultúra megteremtésére, mert az egyik helyen mezőséget, a má22