Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

sikon erdőséget hoz létre, de hogy bármilyen kultúra klímát hozott volna létre, arról a tudomány semmit sem tud" (135). Napjaink kutatói is kétségesnek tartják, hogy a nagy vízfelületek megszüntetése, vagy az erdők kiirtása hatással lenne a makroklímára és csökkentené ezeken a területeken a csapadék mennyiségét — nem vitatják viszont az ilyen beavatkozások mező- és mikroklimatikus hatásait (39, 231). A kérdés végleges eldöntése és egzakt adatokkal való igazolása a szaktudományok további kutatásaira vár. A XIX. századfordulóján az öntözésnek különleges funkciókat is tulajdonítottak a szakemberek. A Nilus-menti és más külföldi ősi öntözésekre hivatkozva azt hirdették, hogy a folyók vize nemcsak nedvességgel látja el a talajt, hanem oldott ásványi anyagaival és lebegő iszaptartalmával a növényi tápanyagokat is visszapótolja. Ebből a szempontból különösen az őszi és a tavaszi — zavaros — vizet tartották trágyázó hatásúnak (160). A víz szerepét abban is látták, hogy kilúgozza a szikesek káros sóit, és ily módon megjavítja kedvezőtlen tulajdonságaikat. Az öntözéssel való javítást Kvassay Jenő szorgalmazta, aki az eljárást Franciaország tengermenti sós területein tanulmányozta 1876ban. Az ottani gyakorlat az volt, hogy a sós talajokat éveken keresztül elárasztották a folyók vizével, és ily módon azok idővel jóminőségű talajokká váltak. Az eljárás hazai meghonosítása érdekében Kvassay az árasztó öntözést, a rizstermesztést, a tógazdálkodást és a természetes csapadék visszatartását — az ún. skatulyázást — javasolta. A franciaországi tapasztalatok alapján feltételezte, hogy a nagy mennyiségű víz előbb-utóbb „lemossa" a káros sókat a talaj mélyebb szintjeibe, ahonnan azok a talajvízzel eltávoznak. A kedvezőtlen drénviszonyú szikeseken a kilúgozódást alagcsövezessél javasolta elősegíteni (216.) 2. 1. 1. Az első rétöntözési próbálkozások A Dél-Tiszántúlon az előbb vázolt meggondolások alapján jöttek létre a XIX. század második felében az első rétöntözések, mégpedig Szarvason, Gyomán és Nagylakon. A Szarvas-halásztelki uradalom rétöntözéséről csupán annyit említ az egyik 1878. évi tudósítás, hogy az 57,5 ha-os rét öntözéséhez a vizet,,vascsöven, illetve zsilipen át a Körös szolgáltatja" (101). Feltételezhető, hogy ez az öntözés nem járt különös sikerrel, mert a következő években ritkán került említésre a hazai rétöntözések között. Sikerültebbnek tűnik az a 43,2 ha-os öntözött rét, amely Wodianer Albert gyomai uradalmában létesült 1885-ben. A rétre az öntözővizet gőzgéppel meghajtott szivattyúval emelték ki a Körösből (49). Hazánkban ez volt az első gépi vízkivétellel működő öntözés. A rét termésátlagairól és trágyázásáról az 1. sz. táblázat nyújt tájékoztatást (161, 248): A táblázat adatai azt mutatják, hogy a termésátlagok az első három évben fokozatosan emelkedtek, ami a talajban korábban raktározott tápanyagok feltáródásával magyarázható. A következő években rendszeresen trágyázták a rétet, azonban a jelentéktelennek mondható évi 6,0 t/ha körüli istállótrágya nem növelte a terméseket, csupán állandósította közepes szintjüket. Az alacsony trágyamennyiségeken kívül a termések stagnálásának oka az is lehetett, hogy a gyepekre kiszórt trágya gyengén érvényesült, mert — a szántóföldi viszonyoktól eltérően — nem kerülhetett alászántásra, ezért tápanyagtartalma — főként a gyepek szempontjából fontos nitrogéntartalma — jelentősen csökkent. Feltételezhető tehát, hogy a kilenc év átlagában elért 3,3 t/ha termésátlag az elég23