Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)
tatodtak, és 1918-ban fejeződtek be (63, 64). A munkálatok eredményeként a Tisza hossza 1419 km-ről 996 km-re csökkent, és mintegy 2,2 millió ha vált mentesítette (163). A folyószabályozási és árvízvédelmi munkálatok teherviselésének alapelve az volt, hogy a Tisza-szabályozás költségeit az állam viselte, az árvízvédelem és a lecsapolás költségeit a társulatokba tömörült birtokosok. A Körös Berettyó vízrendezésében ez az elv úgy módosult, hogy itt a folyószabályozás és a lecsapolás az árvízvédelem érdekében végzett feladatnak minősült, ezért a költségek nagyobb részét a társulatok viselték. A vízrendezési munkálatok megvalósítására a Körös—Tisza—Maros-közben a következő nagyobb társulatok alakultak meg 1850—55-ben: Alsó-Fehér-Körösi, Aradmegyei, Beretytyó—Körösi, Fekete-Körösi, Hosszúfoki, Sebes-Körösi Armentesítő Társulat (98). A későbbi években — több kisebb társulat összeolvadásából — jött létre a Körös—Tisza—Marosi (1885) és a Szegedi Armentesítő Társulat (1910) (258). Az első évtizedekben a társulatok főfeladatát az árvízvédelemmel kapcsolatos munkálatok képezték, a későbbi években tevékenységük a különféle vízhasznosításokra is kiterjedt. A XVIII—XIX. század fordulóján figyelemre méltó vízhasznosítási elgondolások és csatornatervek láttak napvilágot. Elsőként Tessedik Sámuel említendő, aki írásaiban méltatta a Vedres-féle Duna—Tisza-csatornatervet (243), és gyakran szorgalmazta a rét- és a zöldségöntözések megvalósítását (240). A Jénában látott vízhasznosításokról azt írta, hogy azok ,,. . . tanulságul szolgálnak arra, hogy . . . egyszerű gátak emelése által mily nagyszerű gépezetet (pl. vízimalmot, öntözőkereket) lehet a víz által mozgásba hozni ; mily nagy darab földet lehet vízmentesíteni és mesterséges kiöntés által termővé tenni" (244). Hasonló elgondolások találhatók Vedres István munkáiban is. Pl. „A túl a tiszai nagyobb árvizek eltéríthetésérül egy két szó" című 1830-ban megjelent tanulmányában elsőként vetette fel a tiszántúli árapasztó- és öntözőcsatorna tervét. A tervezett csatorna Tiszaújlak, Tokaj, Tiszafüred térségében ágazott volna ki a Tiszából, és a kisebb tiszántúli vízfolyásokat átszelve Üjpalánka térségében torkollott volna a Dunába. A csatorna a Tisza árhullámainak levezetését, a hajózást, lecsapolást, halászatot, öntözést és a rizstermesztést szolgálta volna (259). A XIX. század első felében készült további csatornatervek is a többoldalú vízhasznosításra való törekvést tükrözik. Ezek egyik megvalósult példája a Fehér-Körösi Nádor-malomcsatorna, amely Beszédes József tervei alapján épült meg 1834—40-ben. A 91,8 km hosszúságú és 2—5 m 3 /s vízszállítású csatorna Butyin község térségében ágazott ki a Fehér-Körösből, és Gyulavarsánd község térségében ugyanebbe tért vissza (61). Az országban ez volt az első ipari célú csatorna, amelyen 1838-ban 15 vízimalom működött. Legnagyobb volt közöttük a József nádor tulajdonát képező nadabi vízimalom, amely hat kőpárral rendelkezett (44). A malomcsatorna az árvíz- és a belvízmentesítést is szolgálta. Öntözésre is alkalmas volt, ez azonban csak a későbbi évtizedekben és kismértékben valósult meg (132). A Tiszavölgy szabályozása idején néhány Tisza—Körös-csatornaterv is készült. Az 1855. évi terv szerint a csatorna Tiszalöknél ágazott volna ki a Tiszából és Kunszentmárton térségében érte volna el a Nagy-Köröst (a későbbi Hármas-Köröst). Főként a hajózást szolgálta volna (94). Az 1863. évi országos aszály hatása alatt további Tisza—Körös-csatornatervek jöttek létre. Ilyen 12
